2022. szeptember 18., vasárnap

MARADNI ÉS HARCOLNI

FACEBOOK
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.09.14.


Maradni és harcolni

Negyven éve vagyok a pályán. Tulajdonképpen nyugdíjba is mehetnék, sokan megteszik a pedagógusok közül azonnal, mikor elérik az aktuális hónapot. Augusztus végén én is elértem.
Érdekes visszagondolnom a pályámra. Még a rendszerváltás előtt kezdtem, az „átkosban”, ahogy mondani szokták. (Eszembe is jutott rögtön, vajon erre a korra, rendszerre, amiben most élünk milyen jelzőt aggat majd az ezt leváltó utókor?)

Furcsa volt az az időszak, szembesülve azzal, hogy a falu párttitkára is ott ül a tanévnyitó értekezleten, és nyomja a frázisokat…. Igen, furcsa egy világ volt, mégis, ha a maival összevetem, úgy érzem, akkoriban az oktatásban sokkal fontosabb volt a gyermek. A frázispufogtatás mellékes volt, mindenki tudta, ezeket el kell mondani, meg kell hallgatni és kész. Nem törődtünk különösebben vele. Persze akkoriban bennem még biztosan más munkált, nem tudom, a mai világlátásommal, tapasztalatommal hogy viselném. Minden esetre akkoriban, abban a világban is, én meg tudtam élni hivatásként a pedagóguslétet.

A rendszerváltás után azonban már éreztem az otthagyott béklyókat. Éreztem a szabadságot, azt, hogy kísérletezhetek, támogatást kaptam az iskolavezetéstől, akkoriban láthattam meg a gyakorlatban, mit jelentenek az alternatív pedagógiák… Úgy éreztem, képesek leszünk egy jobb iskolarendszert (és egy jobb rendszert is) felépíteni, ami szabadságra nevel, kreativitásra, közösségi felelősségre. Persze ekkor is voltak nehéz időszakok, mert akkor is, mindenhol voltak emberi gyarlóságok, hatalmaskodó ostobák, de valahogy az embert ezek a történések nem vitték padlóra.

Talán akkor kellett volna lépni…nem elfogadni őket. Nem túllépni kellett volna rajtuk, hanem nem engedni őket. Hogy ne tegyék normává az emberi gyarlóságaikat.

Fokozatosan veszítettük el mindazt, amiben hittem. Amikor úgy döntöttem, hogy kilépek az állami iskolából, és alapítványi fenntartás alatt próbálom megvalósítani azt, amit mindig is akartam: gyermekközpontú, esélykiegyenlítő oktatást, nem kényszert éreztem, hanem szabadságot. Boldog voltam.

Azt reméltem, és talán ez még ma is áll, hogy alapítványi keretek között, civil szervezetben jobb lesz, több mozgástér marad. De a rendszerben történő változásokat mi is, én is megélem, hiszen a gyerekeink, akikkel alkotunk, ebben az iskolarendszerben tanulnak délelőttönként. Minden hat ránk is. A pedagógusok kiégése, az iskolarendőrök, a családok helyzete, a teljesíthetetlen tanagyag, és a hazugságokra épített eredményesnek nevezett működés. A bérek nálunk is a pedagógus „előmeneteli rendszerhez” igazodnak, mi is ugyanazok szerint a törvények szerint működünk, azzal az adminisztrációval, azokkal az utasításokkal.

A héten volt a Republikon rendezvénye, ahol egy kerekasztalbeszélgetésben én is ott voltam. Megint elmondtuk ugyanabban a körökben ugyanazokat, amiket évek óta. A nagy kérdés, hogy mit lehet tenni, hogyan lehetne változást elérni, továbbra is nyitva maradt.
Jó lenne, ha az iskolarendszer is olyan lenne, mint egy rajz. Akkor fognám, leradíroznám az egészet, és újraépíteném. Olyanná, amiben a gyerek a legfontosabb. Ami szabadságra nevel, és kreativitásra. Amiben kiemelt szerepet kap a szociális készségek fejlesztése. Ami befogadó, és esélykiegyenlítő. Humánus. Ideológiailag is szabad. Amiben nem azt tanulják a gyerekek, hogy „hol a helyed”, hanem azt, hogy „mivé lehetsz”. Amiben olyan pedagógusok dolgozhatnak, akik érzik: partneri viszonyban lehetnek mindenkivel. Szülővel, felettessel. Akiktől lehet kérdezni, és akik kérdezhetnek is. Akik motiváltak, és megélik az értelmiségi létet.

De sajnos ez lehetetlen. Folyamatosan romló közhangulatban, bizonytalanságban, a világ történéseiben ható rendszerben kell dolgoznunk. Megállítani, megmenteni, újratervezni, újraépíteni.

A felelősség mindannyiunké. Lehet rettegni, lehet tűrni, lehet fásultan nem törődni, de lehet összekapaszkodni, kimondani, nem félni. Mindenkinek, aki tudja: az oktatás nem megfelelő működése egy lassan ölő méreg, ami mindannyiunk jövőjét meghatározza.

Még nem megyek nyugdíjba. Még hiszem, hogy lehet változás. És tudom, nem vagyok egyedül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.