OLVASZTÁROK BRÜSSZELBEN

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2023.01.02.

Mélyen megható volt, amikor a kedves vezető a szokásos felvezető után – mindjárt bejelent, most aztán már tényleg, dobpergés és fanfárok, valamint fingszag – világgá kürtölte a Dunaferr bulit, hogy a kormány miként menti meg a gyárat, illetve annak dolgozóit. Kiinduló tételünk, hogy mivel nagyon sok milliárdba kerül, és tudjuk azt is, a kormánynak (államnak) pénze nincsen, így hát a gyárat a te (és az én meg az ő) pénzéből menti meg a fényes tekintetű, holott nem biztos, hogy azért adtuk neki. Szeretjük mi az olvasztárokat és kohászokat, aggódunk a családjukért, csakhogy itt van nekünk a magunké is százezerszám, rólunk azonban el van feledkezve. Nem érezzük a szeretetet, nem is hiányzik. De azért mégis.

A világrengető bejelentés az volt egyébként, hogy (és most tessenek figyelni) „Brüsszeltől hiába várunk segítséget”, ezért az állam – értsd kormány, azaz egyszemélyben Orbán Viktor maga – hat hónapig fizeti a Dunaferr dolgozóinak bérét, és ezidő alatt keres a gyárnak valami megfelelő tulajdonost. Ez utóbbiról nem tudjuk, kinyílt-e már a telefonkönyv az „M” betűnél, de ez nem biztos, egy vasmű az macerás, azzal dolog van és egyéb nehézségek. Mielőtt tovább haladnánk, megemlítjük azért a Tungsram utcára került dolgozóit, az Electrolux nyíregyházi üzeméét, és mindenki hozzá teheti a maga fájdalmát, akiket viszont nem szeret ezek szerint a kormány. Azaz, nem bánja, ha fölfordulnak csöndben.

Túl ezen azonban az első kérdésünk az, mi az anyánk valaga köze van a távoli és bűnös Brüsszelnek a dunaújvárosi kohászokhoz. Miért és hogyan kellene segíteni a kokainmámorban fetrengő libsiknek a magyar – egyébként eddig ukrán és orosz – nehéziparon, hacsak nem úgy, mint a tanárokon is, akiknek a béremelése szintén tőlük függ kormányunk (Orbánunk) szerint. Ámde míg a tanerők nyavalyáján a NER nem tud, akar, vagy nem is óhajt segíteni, az olvasztárokén meg igen. Az első nagyon rossz érzés, hogy itt valami nagyon gyanús és nagyon sanda szándék lapul, mert az emberek Orbánt nem érdeklik, csak a hatalom és a pénz, illetve az ezekhez vezető utak és módszerek. Hogy most az acélon keresztül érhető el ez, az mellékes.

Viszont egyszersmind érdekes is. Nem látjuk át az érdekek és bűnök összefonódó szövedékét az akkumulátorgyárak, vasmű és más környezetidegen ipari létesítmények telepítésében és megmentésében, sőt, közgazdaságilag sem értjük. Nem vagyunk egy vasérc nagyhatalom, a kohászat energiaigénye óriási, s ha Rákosi elvtárs idejében – aki felépítette nekünk ezt a gyárat, amit most Orbán átvesz tőle – ezek nem okoztak nagy bajokat, mert a baráti Szovjetunió segített, most ilyen ország már nincsen. Putyin játszana, de már nem fog a jelek szerint, Brüsszelnek pedig azon kívül, hogy nagyszerűen aljas dolog rámutogatni, nem sok köze van egy magánkézben lévő meleghengerműhöz. Ilyképp ismét csak a sandaságig jutunk el...

ITT OLVASHATÓ