Szerző: Rezeda
2023.07.15.
Akkor a rezsim bimbózott, mára azonban kivirágzott, kiteljesedett, megbokrosodott, sőt, olykor a túlérettség jeleit mutatja, de nem látszik megrendülni. Ha innen nézzük, tíz év állhatasos munkája maga a kudarc, de másban is megfogalmazódott már, hogy ment-e könyvek által a világ elébb. S ha csak majd száz év múlva, ha él még akkor ember a földön, és lesz még egyáltalán Magyarország, a leendő társadalomtudós rábukkan valahol az írásokra, amelyek ilyképp kordokumentumok, és meglátja belőlük, milyen gyalázat történt velünk itt pusztulásunk előtt, valami értelmét megtaláljuk az írásban mutatkozó monomániámnak.
Tíz év vagy nagy idő, esetleg nem, ha tisztában vagyunk ennek kétes és illékony természetével, de számokban azért megmutatható. Minden nap szerettem volna írni, tehát háromezerhatszázötven írásnak kellene szerepelni az oldalon, viszont nincs annyi. Háromezerszázöt (3105) dolgozat van csupán az archívumban, ami innen nézvést nem kevés, máshonnan annak a bizonyítéka, hogy az ember olykor esendő, fáradt vagy beteg. Esetleg átmenetileg elmegy a kedve az egésztől, mert nem látja értelmét, és inkább fütyörészne álmodozva egy fa tetején, és akkor is ugyanazt érné el, ami látszólag a semmi.
De mégis valami ez a több mint háromezer írás, s ha csak arra gondolunk, darabonként, elő-, fő-, és utómunkálatokkal belekerül uszkve három órába, az kilencezer óránál is több, ami rengeteg. Több mint egy év tömény írás és gondolkodás a rendszer felől szünet és pihenő nélkül, sűrített izgalom meg idegeskedés, örömök és bánatok egyszerre, és még meg sem gazdagszik belőle az ember, mert ingyen csinálja. Föltehetné a kérdést innen nézvést, hogy miért, de ez meg sem fordul a fejében, mert ez az élete, és ez lesz majd a halála is. Mert tíz év ugyan eltelt, de nem biztos, hogy a második tíz is benne van.
A hatvanharmadikat tapodva olyan hosszú távra már ne tervezzen az ember, mert ki tudja mi van már rég megírva, vagy ha elrendelés nincs is, hol készülődik a féltégla az ember fejére, amit lehet aztán véletlennek, de nagy szavakkal sorsnak is nevezni. A végeredmény ugyanaz egy félelemmel, hogy a rendszer túléli őt, ami tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tűnt, mára azonban egyre inkább fenyegető valóság. Így kell tehát belenézni a tükörbe, de az a megmásíthatatlan és visszavonhatatlan öröm, hogy ha mást nem is, de ezt az egyet félelmek és kétségek nélkül megteheti a krónikás, míg akiket megörökít, azok nem igazán.
Sokra viszont nem megyünk az erkölcsi győzelemmel, így tehát belegondolva a tíz év akár sziszifuszinak is mondható munkájába, annyit láthatunk, hogy volt alkalmunk közösen idegeskedni, felháborodni, de nevetni és örülni is, ami ilyen helyzetben nem kevés. És ránézve a Rezeda világában megteremtett alakokra, Bélára a „Kampec Dolores” sorozat hősére (ebből is, istenem, már 114 darab készült), az „Egy óvodás naplója” mesélőjére (ebből is született 39 opus), az ember rájön, hány alakot öltött, hogy elmondja, amit szeretne, és innen nézve ez egy nagy kaland és nagy utazás.
Mert mindenki én vagyok. Béla is, az óvodás is, sőt, Tihamér az egér, aki a bigott, rövidlátó hangya szomszédja, és onnan szemléli a kajla világot. Szegény Tihamért egész elfeledtem, munkába kell állítanom újólag. Most, hogy őket megidéztem, kell rádöbbenni arra, milyen jó móka is volt ez, s ha a számvetés elején tán némi melankólia vegyült a sorokba, ez mostanra eltűnni látszik, visszatér az emberbe az erő, s azt mondja: kalandra fel. Van dolog, sőt, egyre több dolog van, mert a rendszer tébolyult tobzódásában olyan mértékben termeli a mocskot, hogy nem győzünk válogatni belőle, mi kerüljön terítékre. Tehát folytatjuk. Ez az ígéretem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.