Szerző: SASHEGYI ZSÓFIA
2023.09.15.
Korzenszky Klára, a Klárisok zenekar énekesnője civilben klinikai szakpszichológusként égési sérüléseket szenvedett gyerekek pszichés gyógyításával foglalkozik a Bethesda Gyermekkórházban. A két, látszólag nagyon különböző hivatás az ő pályafutásában organikusan építkezik egymásból. A kórházi kollégákkal végzett heroikus munkáról, a sérült lélek újraépítéséről, a mesék és a zene erejéről kérdeztük a Makám egykori énekesét, aki zenésztársaival együtt holnap a Fonóban, a gyermekpszichodráma és a meseterápia elemeit ötvöző koncerttel ünnepli a Klárisok megszületésének tizedik évfordulóját.
– Nem tűnik annak a tipikus, zabolázatlan művészalkatnak, gyerekkorában inkább önmagához is szigorú kislányként tudom elképzelni. Eltaláltam?
– Rendes, szorgalmas, céltudatos kislány voltam és nem készültem sem pszichológusnak, sem énekesnek, de a középiskolás évekkel jó irányba sodort a sors. Amikor három testvéremmel együtt a Bihari Táncegyüttes tagjai lettünk, az egész család életformájává vált a zene és a tánc, olyannyira, hogy nem lehetett belőle többé kiszakadni. Bár én korábban fuvolistának készültem, hamar beláttam, hogy nem a klasszikus, inkább a népzene irányába kell tovább haladnom. Az Óbudai Népzenei Iskola családias légkörében aztán megtapasztaltam, mennyivel jobb közösségben zenélni.
– Abban, hogy klinikai szakpszichológus lett, mennyi szerepe volt traumatológus édesapjának?
– Bár nem volt tudatos, utólag azt kell, hogy mondjam, valószínűleg nem véletlen, hogy ma kórházban dolgozom, hiszen úgy nőttünk föl, hogy gyakran apukámmal mentünk, ha mentőorvosi ügyeletet tartott, de sokszor látogattuk meg őt a munkahelyén is. Ezáltal egyáltalán nem volt félelmetes, hogy létezik betegség, halál. Azt hiszem, ez meghatározó élmény volt számomra.
– Az ember átértékeli a saját problémáit, amikor szembesül azzal, milyen munkát végeznek önök a Bethesda égési osztályán. Ön, aki foglalkozott olyanokkal is, akik mentálisan egészségesek, de trauma érte őket és olyanokkal is, akik mentálisan betegek. Nem rangsorol ösztönösen az esetek között?
– Mindenkinek a maga problémája a legnagyobb, és nem szabad versenyeztetni ezeket, mert sosem tudhatjuk, kinek mivel nehezebb megbirkóznia. Gyakran azt kérdezik tőlünk, hogyan bírjuk ezt a rettenetesen nehéz munkát. Úgy, hogy a nehézségek ellenére hatalmas sikereket tudunk elérni. Nagy öröm látni a gyógyulás folyamatát, azt, ahogy egy gyerek elkezd újra járni, visszatér a saját közegébe és boldog életet kezd élni. Ez természetesen lassú folyamat, de az a feladatunk, hogy türelemmel kísérjük, támogassuk a betegeinket ezen az úton, és segítsük őket abban, hogy harmonikus, boldog felnőtté válhassanak. Amióta a Bethesdában dolgozom, nekem is beszövi a mindennapjaimat annak a mérlegelése, mi a valós nehézség és mi az, amit magunknak okozunk.
Gyakran visszahúz a földre, hogy súlyos esetekkel találkozom. Ilyenkor ráébredek, hogy értékelni kell az apró örömöket: hogy tudunk levegőt venni és nem vagyunk géphez kötve, hogy tudunk enni és nem kell minket táplálni, hogy meg tudunk mozdulni segítség nélkül is.
Aki ilyesmivel foglalkozik, azt nem kell emlékeztetni arra, hogy legyen elégedett a saját életével. Nagyon sokat tanítanak nekünk a betegeink. Van egy kamasz fiú, aki olyan súlyos égési sérüléseket szenvedett, hogy az élete is veszélyben forgott. Amióta felépült, azt mondja, neki zöldebb a fű és más számít problémának. Olyan is akad, aki azt mondta, borzalmas ember volt, mielőtt baleset érte, de azóta átértékelte az életet. Amikor a sok rosszat át tudjuk fordítani pozitívummá, azt poszttraumás növekménynek hívjuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.