Szerző: JOLSVAI ZOLTÁN
2025.05.26.
Suller Zénó „Nincs visszaút…” című esszéjére reagálva, és mélységesen egyetértve azzal, hogy a háború nem lehet megoldása a folyó és jövőbeni konfliktusoknak, szeretnék javasolni néhány további szempontot megfontolásra.
Volt már egy „Realpolitik” nevű próbálkozás. Nagyjából arra épült, amire ma is divatos hivatkozni: keressük meg a legkisebb közös nevezőt (gazdaság), öntsük nyakon jó vastagon sporttal és csillogó kultúra-bevonóval, tegyük átjárhatóvá oktatással és tudománnyal, végül legyen a szép új világ megfelelően bekeretezve nemzetközi joggal (ENSZ, Helsinki Alapokmány, több- és kétoldalú például non-proliferációs szerződések, EU alapok, nemzetközi ügyészség és bíróság, kit és mit hagytam ki?). Majd annyira integrálódunk egymásba, hogy nem csak nem tud, nem is akar senki kilépni a nagy ölelésből.
Csakhogy a jelcini káosz utáni orosz vezetésben úgy döntöttek, hogy az így megnyíló forrásokat (1) személyes célra, (2) az egykori katonai grandeur visszaépítésére, (3) kiterjedt befolyásépítésre használják fel. Ahogy Suller Zénó írja, „a jelek arra mutatnak, hogy korunk rímel a weimari időkre”.
A Kreml ahelyett, hogy a gazdasági és társadalmi modernizációt választotta volna, inkább a katonai potenciál újjáépítésére összpontosított,
ami nagyrészt a Szovjetunió elvesztett geopolitikai befolyásának visszaszerzésére irányult. Az erőltetett piacgazdasági átmenetben, hagyományok híján lassan épülő demokratikus intézményrendszer gyengének bizonyult, és az immár védőháló nélküli szabadesést elszenvedő lakosság nagyon nagy része kapva kapott a felkínált mentőkötél után. Meglepetés? És ugyan miért?
És mi történt közben itthon? Igen, a Nyugat EUfórikusan elhitte, hogy innen majd minden is jó lesz, a gazdasági és intézményi integráció sokszínű menetoszlopa közösen elmasíroz… valahova. Aztán itthon a piacszerzés útján leépített papír- és cukoripar, a rablóprivatizációban eszközök és források nélkül szanált gép- és járműgyártás helyére jöttek a betelepülő, csak minimális k+f-el működő szerelőüzemek. (Fejlesztésről csak akkor lehetett szó, ha a féláron képzett mérnök mellé olcsóbb k+f-et idetelepíteni, mint ennyi embert átköltöztetni Németországba, Franciaországba vagy éppen az USA-ba). Az összeszerelő iparra optimatizált szabályozási környezet és bérüvegplafon nem teszi lehetővé a modern pénzügyi és szolgáltatási szektorok fejlődését, hogy kifejthessék támogató funkciójukat a gazdaság egészére.
A tömegtermelésre kalibrált mezőgazdaság, amelyet a KAP (EU Közös agrárpolitika) finanszíroz, a vidéki lakosságot megtartani képtelen latifundiumokra épít. Ezek terméke az olcsó gabona, az egyedi jelleg nélküli műanyag paprika és paradicsom, eltűnnek a gyümölcsösök, és így alapanyag és szaktudás híján, saját hozzáadottérték termelésére immár képtelenné vált a feldolgozó- és élelmiszeripar, ami így sokszor eleve vesztesként megy a nemzetközi versenybe.
Bizony itt is sok kéz kapkod rendszeresen az aktuális szalmaszál után.
Igen, a Nyugat türelmetlenségből, nyereségvágyból, értetlenségből, megszokásból, nem bánt szépen a keletiekkel. Közben ne felejtsük el: ezügyben testközeli élményei vannak a Közel-Kelettől Kínáig egy egész sor országnak, akik felé még a törököknek adott, „majd egyszer csatlakozhattok” ígéret sem hangzik el soha.
A Nyugat a 21. században is csak saját koordinátarendszerét ismeri.
Csak közben, szépen csendben Putyinék is felépítették saját (szintén!) torz gazdasági és politikai szerkezetüket, gondosan kigyomlálva az előző évtized felfordulását okozó minden alternatív gondolatot (és gondolkodót). Kína éppen leveri-leverte saját (külső) béklyóit. Persze, a bevált recept alapján exportálják is a modelljeiket, és a leegyszerűsített megoldások jó termőtalajra lelnek az egyes résztémákra pallérozó, a specializált oktatást egyre inkább az egyetemes ismeretek elé helyező iskolarendszerben formálódó nyugati lakosságban is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.