Szerző: STUMPF ANDRÁS
2026.04.10.
Hogy mi lesz az eredmény vasárnap, természetesen nem tudhatjuk. A jövő már csak ilyen. Írni, kijelentéseket tenni márpedig arról érdemes, amit tudunk. Szerencsére azért a jövőt illetően is lehet biztos tudásunk: azt például pontosan tudhatjuk, mit szeretnénk tőle. Hogy mit tartanánk jónak, helyesnek, és mit károsnak, ha bekövetkezne. Tudjuk is. Mielőtt azonban erre rátérnénk, tévedjünk bombabiztos terepre. Az pedig a múlt.
Az utolsó pillanatig tartó kampánytűzijáték, a zaj, a fények elterelik ugyanis a figyelmet arról, milyen elképesztő ciklus zárul le éppen. Hogy függetlenül a vasárnapi eredménytől mostanra a helyére került rengeteg szereplő, nagyobb lett a rend, jóval tisztábban látszik a magyar valóság, mint a ciklus kezdetén, négy évvel ezelőtt. A negyedik orbáni kétharmad első pillanataiban az látszott, hogy a monolit állampárt sikeres és megbonthatatlan. Nem juthattunk más következtetésre, mint hogy „a centrális erőtér helyreállt, a Fidesztől jobbra és balra is van erő a parlamentben, amely összefogásra képtelen, egymagában pedig a Fideszt képtelen megverni. Akkor tehát most már Orbán Viktor marad a miniszterelnök a következő harminc évben? Ezt azért nem mernénk állítani: a gazdasági helyzet érzékelhető romlásának mindig van hatása. Ez azonban, amint már jeleztük, megint csak nem olyasmi, ami bármennyire is múlna az ellenzéken. Orbán Viktort már tényleg csak Orbán Viktor verheti meg.”
A ciklus első felében semmi sem mutatott arra, hogy megverné önmagát, csak aztán 2024 februárjában egy vidéki ügyvéd kiszúrt egy furcsa köztársasági elnöki döntést egy szaklapban – és kirobbantotta a kegyelmi botrányt.
Az új időszámítás akkor kezdődött, és miután feltűnt a pillanat jelentőségét megérző, azt meglovagoló Magyar Péter, sorra hulltak le a leplek, az álarcok, kiderült és láthatóvá vált, ki kicsoda valójában és hol a helye. Bár eleinte jogos szkepszis övezhette, Magyar az elmúlt két évben eddig sosem látottat produkált.
Ennyi munkát ilyen sikeresen ilyen rövid idő alatt senki nem tett a magyar politikába. Akármi is lesz az eredmény vasárnap, ezt nem lehet nem elismerni.
Ennyiben nem volt igazunk négy éve: Orbán megbillenése, hibái nélkül valóban nem lehetett volna megszorongatni a rendszert, de rátermett kihívó híján még sokat és sokáig hibázhatott volna. Azt persze jól láttuk, hogy a régi ellenzékben ilyen figura nincs. És amikor lett azon kívülről, végre rég megérdemelt helyére került Gyurcsány Ferenc – azaz a politikán kívülre. A tisztulás első fecskéje volt ez, aztán jött a többi. Végképp kiderült, hogy igen, valóban Gyurcsány–Orbán-korszakban éltünk eddig. Hogy olyanok voltak ők egymásnak, mint a borsó meg a héja, s hogy a pártot átvevő Dobrev Klára is ezt a szerepet vinné. Bizony, csak addig volt fontos a DK-nak, hogy egyetlen erő legyen az ellenzék térfelén, ameddig úgy érezték, ők lehetnek azok. Ők, akik biztosan képtelenek legyőzni a Fideszt. Putyin régi kedvencei Putyin új kedvenceivel megoldották volna az idők végezetéig, hogy mindig Putyin érdekei érvényesüljenek Magyarországon.
A Fidesz álellenzéki társutasai is lelepleződtek. A Schifferek és Hontok ellenzékellenessége, amíg a DK volt az ellenzék, még nem látszott annak, ami valójában mindig is volt: szimpla rendszerhűségnek. Sok jó oka volt az embernek, hogy elutasítsa a DK-t és Gyurcsányt. Aztán megjelent Magyar Péter és alulról megszervezett egy pártot, kizárva belőle az óellenzék szereplőit. Azt tette tehát, amire a Schifferek és Hontok elmondásuk szerint mindig is vágytak. Sikerrel váltotta le a gyurcsányi ellenzéket. Ám a Schifferek és Hontok ahelyett, hogy örültek volna régi vágyuk teljesülésének, selyemmajmozni kezdték az új szereplőt – dekonspirálva magukat. Az álarc lehullt.
A végére kiderült persze az is, kik gondolták komolyan az ellenzékiséget, a rendszerváltást: a Momentum, Jámbor András, s visszalépő, tisztességes képviselők még a DK-ban is akadtak. Márki-Zay Péter egyenesen másodvirágzását kezdte élni egy – a miniszterelnök-jelöltitől eltérően – teljesen neki való szerepben: az önzetlenül, szívből a Fidesz bukásáért harcoló megszállottéban. Aztán kiálltak és beszélni kezdtek a Kuslits Gáborok, megmutatva a Szőlő utca poklát, majd egyre többen, míg eljutottunk a századosok forradalmáig és Gundalfig, annak leleplezéséig, hogy a hatalom titkosszolgálati akciókkal akarta szétzúzni a Tiszát. Meg hogy a kis trónörökös vallási tébolyában szíve szerint magyar katonák vérét áldozná Isten oltárán. Az igazság és tisztesség oltárán saját karrierjét feláldozó Szabó Bence rendőrszázadost pedig baleknak nevezte a miniszterelnök, aztán bement ahhoz a propagandistává vedlett bulvárcelebhez, akinek százmilliós adócsalási ügyét éppen Szabó százados derítette fel évekkel korábban. Sosem látszott még ilyen tisztán, ki hol áll, kivel van és milyen minőséget képvisel.
A ciklus végére tisztán láthatóvá, azaz hallhatóvá vált az is, amiről négy éve még csak erős sejtésünk lehetett. Akkor még remélhettük legalábbis, hogy a kampány végével leáll a kormány a háborús rettegtetéssel, s mivel akkor még Orbán Viktor is követelte Ukrajna uniós tagságát, élt a remény, hogy a rossz előjelek ellenére visszatér majd a normalitás talajára. Nem térhetett. A nyilvánosságra került telefonbeszélgetések olyan szintű alárendeltséget mutatnak, hogy ma már nem kérdés többé:
Orbán Viktor tényleg Vlagyimir Putyin vazallusa...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.