BRUCK GÁBOR: NÉGY HÓNAP. MEGMOZDULT VALAMI

FACEBOOK
Szerző: BRUCK GÁBOR
2026.09.22.

Április 12-én nemcsak egy kormány bukott meg. Egy tizenhat év alatt felépített torz világ ért véget. Saját nyelve volt, saját emberei, saját médiája, saját oligarchái. És saját történelmi meséi arról, hogy kik vagyunk, kik a barátaink, és kik az ellenségeink.

Ez a világ papíron a Nyugathoz tartozott, de Moszkva felé hajolt. EU-tagként Brüsszelt gúnyolta. Demokráciának mondta magát, miközben minden fontos székben Orbán árnyéka ült.

Volt ügyészség, bíróság, Alkotmánybíróság. Volt köztársasági elnök és közmédia is. Minden megvolt. Csak éppen nem azt csinálták, amire kitalálták őket.

Aztán április 12-én vége lett.

Az új kormány pedig alig négy hónapja dolgozik, de már nagyon türelmetlenek vagyunk: Hol az egészségügy? Miért nem ül börtönben mindenki? Miért nem lett magasabb a fizetésem? Miért mondott Magyar Péter tegnap valami hülyeséget?

Tizenhat évig hagytuk a tetőt rárohadni a házra, aztán néhány héttel a kőműves érkezése után már reklamálunk, hogy miért nincs még fent a csillár.

A remény rosszul bánik az idővel.

Amíg valami csak vágy, tudunk rá várni. De amikor valóságos lehetőséggé válik, fejben már a miénk. A pszichológia ezt úgy magyarázza, hogy az elvárásaink viszonyítási ponttá válnak: amit már várunk, annak az elmaradását veszteségnek érezzük. Magyar Péter azt mondta: lesz jobb kórház. Mi pedig április 13-án gondolatban már be is költöztünk.

A választás előtt még ajándék volt az ígéret. Másnap már járandóság. És ha nem érkezik elég gyorsan, nem azt érezzük, hogy épül, hanem azt, hogy késik.

A remény előreszalad. A valóság gyalog jön utána.

Furcsa szerkezet az ember. Tizenhat év romlásához hozzászokik. Négy hónap változására pedig ránéz, és azt kérdezi: csak ennyi?

Pedig történelmi léptékben négy hónap szinte semmi. Egy ország külpolitikai iránya, intézményeinek kultúrája, médiarendszere néha egy teljes nemzedék alatt sem változik meg.
Magyarországon most négy hónap alatt mozdult meg egyszerre több olyan tektonikus lemez, amelyről tavaly még azt hittük, hogy mozdíthatatlan.

Ezért engem most kevéssé érdekel, hogy a Tisza időarányosan hány ígéretét teljesítette. A választás előtt 1026 ígéretük volt. Én kezdettől fogva csak három dolgot figyelek. Nem azért, mert a többi nem fontos, hanem mert szerintem ez a három dönti el, hogy kormányváltás zajlik vagy rendszerváltás.

1. Merre tartunk?
Elszakadunk-e attól a groteszk helyzettől, hogy egy NATO- és EU-tagállam vezetése politikailag közelebb van Moszkvához, mint saját szövetségeseihez?

2. Lesz-e újra jogállam?
Eltűnik-e az a rendszer, amelyben Orbán telerakta bűnözőkkel az ügyészséget, az alkotmányos intézményeket és a hatóságokat? Visszaépül-e egy olyan jogállam, amelyben ezek az intézmények nem a mindenkori hatalmat, hanem a törvényt szolgálják?

3. Kié a valóság?
Megszűnik-e az az abszurd médiavilág, amelyben az állam százmilliárdokból tartotta életben a saját politikai valóságát?

Ezt a három dolgot nézem négy hónapja. És ha innen nézem az új Magyar-kormányt, a válaszom meglepően egyszerű.

Van elég hiba, ügyetlenség, türelmetlenség. Vannak rossz döntések is. Ilyennek tartom például az Ukrajnával szembeni politika egy részét. Vagy azt, ahogy a köztársasági elnök leváltását kezelték: fölöslegesen sok vér és energia folyt el.

De mindezek mögött van valami, ami számomra sokkal fontosabb. Az irány.

Moszkvától Európa felé.
A pártállamtól a jogállam felé.

A propagandaállamtól a szabad nyilvánosság felé.

Én három irányváltást vártam ettől a kormánytól, és mindhárom elkezdődött. Nem hibátlanul. Nem veszteségek nélkül. És egyiknél sem tudjuk még, hová jutunk. De ha ahhoz mérem, amit április 12-én reméltem, akkor örömmel mondom: négy hónap alatt többet kaptam, mint amire számítottam.

Nem azért, mert megérkeztünk.
Hanem mert végre arra megyünk.

ITT OLVASHATÓ