Szerző: Nahalka István
2016.02.28.
A Magyar Hírlap online változatában megjelent Boros Imre egy írása, amelyben éles szavakkal kritizálja azokat a pedagógusokat, akik "tüntetnek, sztrájkkal fenyegetnek", tehát azokat, akik kritizálni merik a fennállót az oktatásügyben. Mivel nagy valószínűséggel igencsak sokan érthetnek egyet Boros Imrével, vállalom, hogy látens vitába szállok vele, nem törődve azzal sem, hogy nyilván megint többen mondják majd, hogy az ilyen "vitákba" nem érdemes belemenni. Makacsul kitartok: de igen. A vita azért látens, mert Boros Imre nem fog várhatóan válaszolni nekem (elvégre ki vagyok én), senki nem szervez meg ilyen nyilvános vitát, sőt, valószínű, hogy ez az írás el sem jut hozzá. Ha másra nem jó, legalább kiírom magamból azt, ami majd' szétvet.
Boros Imre ismét megfogalmazza azt az egyetemi, főiskolai oktatók által gyakran hangoztatott állítást, hogy a felsőoktatásba bekerülő hallgatók színvonala egyre gyengébb. Tudom persze, hogy írása nem egy szakmai tanulmány, ám az állítás annyira jelentős, hogy legalább némi érvet kellene mellé tenni. Az, hogy Borosnak mi volt a benyomása, nem érv. Éles szemmel azonban lehet itt találni valami érvfélét: "Csökkent az írásbeli és szóbeli szabatos kifejezési képesség, természettudományi és műszaki karokon a tanerők jobban teszik, ha első évben pótórákat adnak, mert egyébként a hallgatók felét ki lehetne rúgni az első matek- és fizikavizsgán. Szaporodik a diszlexia és a diszgráfia". Kezdjük a végén! A diszlexia és a diszgráfia nem szaporodik. Állítását Boros Imre nem tudja tények és adatok sorolásával alátámasztani, én az ellenkezőjét igen. 2008-ban a 8. évfolyamon a diszlexiások aránya 1,7% volt, 2014-ben 1,4%. A diszgráfiások aránya 2008-ban 1,5% volt, 2014-ben 1,8%. (Az adatok a teljes évfolyam felmérése alapján készült Országos kompetenciamérési adatbázisokból valók.) Minimális a változás, akár a véletlen műve is lehet a diszgráfiások arányának növekedése, ahogyan természetesen a diszlexiások arányának csökkenése is. Fontosabb az ezt megelőző "érv". Fogadjuk el Boros Imre állítását igaznak, vagyis vegyük úgy, hogy valóban csökkent mondjuk a 80-as évek és a 2000-es évek között a magyar iskolai tanulók természettudományi és matematikai felkészültségének színvonala. A dologban még van is valami, hiszen az 70-es, 80-as évek IEA vizsgálatai azt mutatták, hogy a magyar 8. osztályos tanulók igencsak jó eredményeket értek el természettudományból (matematikából azonban már nem annyira), és ilyen kiugró teljesítményt a 2000-es évek diákjai az IEA vizsgálatokkal párhuzamba állítható TIMSS mérésben már nem értek el. A tisztánlátást nehezíti, hogy az eredeti IEA vizsgálatok még erősen az iskolában tanult tényekre, vagyis a tananyagra, az ismeretekre koncentráltak, ezzel szemben a későbbiekben a TIMSS mérések ettől fokozatosan eltávolodtak, és közeledtek a PISA vizsgálathoz abban az értelemben, hogy komolyabb súlyt kaptak a gyakorlatias, a valós életre való felkészültséget "számon kérő" feladatok (ez csak közeledés, a PISA és a TIMSS közötti különbség e tekintetben még ma is fennáll). Vagyis úgy tűnik, a magyar iskolarendszer az ismeretátadásban volt kiváló valamikor, és talán e tekintetben ma sem olyan rossz, legalábbis az utóbbi TIMSS mérésekben szignifikánsan az országok átlaga felett teljesítettek a magyar negyedikesek és nyolcadikosok. Azt viszont látjuk, hogy a PISA mérésben jóval gyengébbek az eredményeink, vagyis amikor a gyakorlatiasabb, problémamegoldásra koncentráló, életszerűbb feladatokról van szó, akkor a magyar gyerekek gyengébben teljesítenek. Ez azonban így volt akkor is, amikor az IEA vizsgálatokban olyan nagyszerű eredményeket értünk el. Elfogadom, hogy itt van romlás (a PISA 2012-es eredményeknek 2009-esekkel való összehasonlítása különösen aggasztó ebből a szempontból), de a részletesebb elemzés jóval összetettebb képet mutat, nem mindegy az értékelés szempontjából, hogy a változásokat milyen szempont alapján vizsgáljuk...
