FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.07.02.
A magyar tudományos közéletnek vannak pillanatai, amikor az ember úgy érzi: nem történik semmi új, csupán a régi romlottság ismétli önmagát, immár jobb tipográfiával, frissebb politikai díszlettel és ugyanazzal a fülledt erkölcsi levegővel.Lovász László Válasz Online-on megjelent interjúja után egy akadémikus filozófus professzor a maga Facebook-oldalán ezt találta írni: „a baj akkor kezdődött, amikor titkos megegyezéssel MTA-elnök lett. Kiváló matematikus, de ostoba, jellemtelen ember. Tetemes mértékben hozzájárult az MTA tönkretételéhez. Most majd új szelek fújnak.”
Így. Egyszerűen. Akadémikusan. Mint amikor a tudományos érvelés leveti magáról a bizonyítás terhes köpenyét, s végre házi papucsban, köpőcsészével a kezében jelenik meg a nyilvánosság előtt.
A posztoló nagyvonalú ember. Lovász Lászlóról elismeri, hogy „kiváló matematikus”. Ez az ő szájából természetesen nem csekélység: felér három Abel-díjjal, két Wolf-díjjal, egy akadémiai aranyéremmel és egy szerényen félretolt Fields-éremmel, amelyet csak azért nem adtak oda Lovásznak, mert a díj életkori szabályai nem egyeztethetők össze a posztoló professzor jóváhagyási mechanizmusaival. A dicséret után azonban jön a tudományos minősítés: Lovász ostoba, jellemtelen, az MTA tönkretételének egyik fő felelőse. Egy mondatban sikerül elintézni egy világszerte elismert matematikust, egy volt akadémiai elnököt és a magyar tudományos autonómia egyik legmocskosabb korszakának szereplőjét. Nincsenek érvek, nincsenek dokumentumok, nincs elemzés. Csak a régi magyar értelmiségi bunkó: damaszttal leterítve.
És a végén ott a remény: „most majd új szelek fújnak”.
Milyen szép mondat. Milyen ismerős meteorológia. Ebben az országban a szeleknek mindig különös erkölcstana van. Nem egyszerűen fújnak: eligazítanak. Aki eléggé korán fordítja feléjük az arcát, abból előbb-utóbb szélkakas lesz, majd intézményvezető, majd akadémikus, majd erkölcsi ítész. Aki pedig nem fordul, azt le kell fújni a tetőről.
A mi akadémikusunk természetesen mindig épített. Soha semmit nem rombolt, legfeljebb a rombolást nevezte át szerkezetátalakításnak, a leszámolást minőségbiztosításnak, az igazodást történelmi felelősségnek, a szélirány követését pedig nemzeti elkötelezettségnek.
Épített már a szocializmusban is, amikor munkásőrként őrizte a rendszer vívmányait, mert a vívmányoknak köztudottan fegyveres őrzésre volt szükségük. Aztán a rendszerváltás után is épített, méghozzá példás rugalmassággal: előbb azt, ami éppen akkor volt építendő, majd azt, ami utóbb lett az. A világnézet nála sohasem volt merev doktrína; inkább hordozható eszköz, afféle összecsukható tábori oltár, amelyet mindig ott lehetett felállítani, ahol éppen osztották az áldást, a státuszt vagy a kutatási pénzt.
Volt idő, amikor a vallástudomány és a vallásos gondolkodás még a klerikális reakció sötét melléküzemágának látszott. Aztán egyszer csak, valamikor 1990-et követően, az MDF és a KDNP országlása idején, beköszöntött az ökumenikus érzékenység, vallási konferenciákkal, áhítatos hangütéssel, helyi istentiszteleti gesztusokkal, mert az ember, ha igazán elkötelezett gondolkodó, nem ragad le holmi világnézetnél. A világnézet csak addig világnézet, amíg nincs új kormány.
Később más szelek fújtak. Szociális-liberális szelek, akadémiai szelek, kinevezési szelek, kapcsolati szelek, melyek a mi emberünket is az akadémikusi kinevezésig repítették. A széljárás újra és sokadszor ismét kedvezőnek bizonyult. Aztán újabb fordulat következett, és emberünkből egyszerre harcos konzervatív, nemzeti filozófiai rendcsináló, a Fidesz-korszak ideológiai időjárás-jelentője lett. Aki Kádár idején már fújta a maga szeleit, az most új fúvókát kapott hozzá, s a régi készség egyszerre korszerű nemzeti erénnyé nemesedett.
Ekkor jött a filozófus-ügy.
A magyar szellemi élet egyik legocsmányabb, leggyávább, legaljasabb fejezete. Természetesen nem „vita” volt, nem „szakmai konfliktus”, nem „pályázati elszámolási kérdés”, ahogy utóbb a mosdatásra szakosodott emlékezetipar nevezni szereti. Hadjárat volt. Politikai, sajtóbeli, intézményi és erkölcsi hadjárat. Emberek ellen. Kollégák ellen. Életművek ellen. Tudományos műhelyek ellen. És végső soron a gondolkodás szabadsága ellen.
A filozófus-ügyben minden megvolt, ami a későbbi NER-technológiát oly ismerőssé tette: karaktergyilkosság, szakmai tudatlanság, hatalmi cinizmus, félművelt lakájpublicisztika, intézményi asszisztencia, megfélemlítés, antiszemita felhangok, államilag megtámogatott sértettség, s az a különösen magyar komikum, amikor Platón, Nietzsche, vallásfilozófia és ókortudomány fölött olyanok ítélkeztek, akiknek a filozófiai műveltsége nagyjából addig terjedt, hogy „ezek valami régi könyveket fordítanak”.
Pontosabban: „Platónt fordítanak magyarról magyarra” — mondta róluk a későbbiekben a szakmai féltékenységtől szenvedő nagyember, akit aztán a történelemnek nevezett hazai szánkópályán szépen lecsúsztattak a miniszterelnök Stratégiai Tanácsadó Testületébe, majd a HUN-REN elnöki székének kellős közepébe. Ő is régi szélismerő volt: Kádár idején – nem is akármilyen pozícióban – már gyakorolta a légmozgások értelmezését, s a későbbi időkben sem vesztette el kivételes érzékét ahhoz, hogy mindig ott álljon, ahol a hatalom éppen meleget fúj.
A még a megszokottnál is felkészületlenebb és a megszokottnál is tahóbban agresszívabb elszámoltatási kormánybiztos, Budai Gyula – vagy minek nevezték akkor ezt a közjogi bunkósbotot – pedig „Niczi”-t emlegetett. Nietzsche így lépett be a magyar kormányzati elszámoltatás történetébe: nem mint a morál genealógusa, nem mint a ressentiment nagy diagnosztája, hanem mint „Niczi”, egy olyan szájban, amelyben már a kiejtés pillanatában intellektuális balesetet szenvedett az európai kultúra.
A „Niczi” országában persze Nietzsche is gyanús. Platón is gyanús. A vallásfilozófia különösen gyanús. Amihez nem értünk, az vagy fölösleges, vagy nemzetellenes, vagy lopás. A három minősítés között a hatalom pillanatnyi kommunikációs igénye dönt.
És miközben a sajtóban folyt a lejáratás, a háttérben működött a szakmai mészárszék finomabb gépezete is. Igazgatói pályázatok, nagydoktori ügyek, állások, egzisztenciák, reputációk megsemmisítése, szétverése, megakadályozása, eltörlése: mindannak a legfelsőbb politikai megrendelésre, az akkori MTA-vezetés megfélemlített, gyáva és jellemtelen asszisztenciájával végrehajtott felkoncolása, nyilvános kibelezése és kormánybiztosi–akadémiai mészárszékre hurcolása, amiből egy tudományos élet szövete áll. Sokan tudták, mi történik. Sokan látták. Sokan értették. És sokan hallgattak. Mert a magyar akadémiai közélet egyik legnagyobb hagyománya a magas színvonalú hallgatás: szakmailag megalapozott csönd, tudományosan minősített némaság, köztestületi lapítás.
A történet szereplői pedig nem eltűntek, hanem szépen elhelyezkedtek. A szakmai verőlegényekből intézményesült véleményformálók lettek, a politikai hecckampány statisztáiból álláshalmozó tekintélyek, a tudományos közélet segédcsapataiból hivatalos rendfenntartók. Kerültek a miniszterelnök Stratégiai Tanácsadó Testületébe, a HUN-REN elnöki székébe, a Nemzeti Filozófiai Központ elnevezésű, galád és félrevezető nevű szakmai(atlan) sóhivatalba, továbbá a különféle pénzfaló és önkifizető, létezhetetlen helyekre, mint például a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetébe. Van-e még valaki e honban, ki ne tudna erről az intézetről, s aki még nem ízlelte volna meg eme intézet tudományos gyümölcseinek zamatát? Aligha. Hiszen ilyen gyümölcsöt nem lehet elrejteni: ha nem is táplál, legalább sokba kerül.
Most pedig ugyanonnan, ugyanabból a levegőből, ugyanabból az erkölcsi alagsorból megint megérkezik a mondat: „most majd új szelek fújnak”.
MUK. Most Újra Kezdik.
Ez a három betű lehetne akár egy új akadémiai program címe is. MUK: a magyar tudományos önátmentés rövidítése. MUK: mindazok gyülekezete, akik minden rendszerben megtalálták a szolgálat nemes formáját. MUK: azok klubja, akik soha nem voltak felelősek semmiért, csak mindig éppen ott álltak, ahol mások karrierje beszakadt alattuk.
A legszebb természetesen az, hogy mindez az Akadémia árnyékában történik. Széchenyi alapítása, a magyar tudomány temploma, a nemzeti szellem egyik legfontosabb intézménye – s benne és körülötte újra meg újra ugyanaz a kisstílű hatalmi koreográfia. Mintha a Lánchíd oroszlánjai időnként lemennének a Duna-partra aprópénzt kunyerálni, majd visszamásznának a helyükre, hogy másnap ismét a nemzeti méltóságot jelképezzék.
Hol van ilyenkor az Akadémia erkölcsi önvédelme? Hol vannak az akadémikus társak? Hol van az a testületi minimum, amely kimondaná: eddig, és ne tovább? Hogy aki egykor részt vett kollégák meghurcolásában, szakmai műhelyek szétverésében, politikai megrendelésre zajló lejáratásokban, annak nincs helye a tudományos közélet erkölcsi újraalapozásában. Hogy a tudományos autonómia nem akkor kezdődik, amikor visszakapunk intézeteket, hanem akkor, amikor képesek vagyunk megnevezni, kik és hogyan működtek közre az autonómia szétverésében.
Mert a baj nem pusztán az, hogy volt filozófus-ügy. A baj az, hogy nem lett belőle akadémiai önvizsgálat. Nem lett belőle nyilvános bocsánatkérés. Nem lett belőle intézményi tanulság. Nem lett belőle erkölcsi karantén. A hóhérok és hóhérinasok szépen hazamentek, átöltöztek, új pozíciókat kaptak, új intézetekbe és tanszékekre ültek be, új tanácsadó testületekben jelentek meg, új címeket, új megbízásokat, új költségvetési csatornákat találtak. A tudományos élet meg úgy tett, mintha legfeljebb kellemetlen epizód történt volna, rossz idő, átmeneti lehűlés, némi csapadék.
Most pedig az egyik régi szélmester megint időjárást jelent.
És persze senki sem mondja neki: professzor úr, elég volt. Senki sem mondja: aki tegnap még a filozófusokat segített felkötni a nyilvánosság virtuális bitófájára, ma ne oktasson bennünket jellemre. Senki sem mondja: aki minden korszakban megtalálta a maga patrónusát, ne beszéljen titkos megegyezésekről. Senki sem mondja: aki munkásőrként kezdte a rendszerhűség gyakorlati filozófiáját, majd akadémikusként folytatta a hatalomhoz igazított elméleti meteorológiát, ma legalább ne ő közölje velünk, honnan fúj a történelem. Senki sem mondja: aki egykor a szakmai ítéletet politikai hátszéllel pótolta, ma ne minősítse Lovász Lászlót ostobának és jellemtelennek.
Pedig ezt kellene mondani.
Nem Lovász László védelmében elsősorban. Lovásznak aligha van szüksége arra, hogy egy Facebook-poszt ellen bárki megvédje. Az ő életművét nem a sértett akadémiai epika, hanem a nemzetközi matematika története tartja számon. A kérdés sokkal inkább az, hogy a magyar tudományos közösség képes-e önmagát megvédeni attól az erkölcsi rothadástól, amelyben a karaktergyilkosság véleménynek, a leszámolás tudományszervezésnek, a lapítás bölcsességnek, az igazodás pedig realizmusnak számít.
Azt mondják egyesek: a filozófus-ügy nem az MTA ügye volt, csak az MTA II. Osztályáé.
Milyen elegáns mondat. Milyen kényelmes. Milyen pontosan mutatja azt az erkölcsi logikát, amelyben a szégyen mindig valaki más hatáskörébe tartozik. A deportálás is csak a zsidók ügye volt, a kitelepítés csak a kitelepítetteké, a cenzúra csak az íróké, a kirúgás csak a kirúgottaké, a megalázás csak a megalázottaké. A többieknek ülésük volt, napirendjük, bizottsági állásfoglalásuk, és mindenekelőtt: jó okuk a hallgatásra.
Ez az ország ettől beteg. Nem attól, hogy vannak gazemberek. Gazemberek mindenütt vannak. Hanem attól, hogy a gazemberség nálunk ritkán jár következménnyel, ellenben gyakran jár tisztséggel. Attól, hogy a szerepek cserélhetők, az arcok maradnak, a mondatok visszatérnek, a szélirány változik, a szag ugyanaz. Attól, hogy új korszakokat hirdetünk, miközben a régi emberek már ott állnak az ajtóban, kezükben a belépőkártyával, zsebükben a régi névsorral, arcukon a szolgálatkész megújulás derűjével.
Liftezik a gyomrom.
Nem a személyes sértettség miatt. Az már régen kevés lenne ehhez az émelygéshez. Hanem azért, mert pontosan látszik a végtelen ismétlődés mechanikája. A nagy nekirugaszkodások, a tiszta lap ígérete, a szabadság retorikája, majd a szokásos magyar megoldás: mindenki átül eggyel odébb, az asztalterítőt kicserélik, a menü ugyanaz marad. A tönkretevők maradnak. A tönkretettek emlékeznek. A többiek hallgatnak. Aki pedig tegnap még a szellemi verőlegényeknek mutatta az irányt, ma a tudomány erkölcsi meteorológusaként közli: most majd új szelek fújnak.
Fújjon csak.
Csak ne nevezzük többé szélnek azt, ami valójában a magyar akadémiai közélet mélyéről felszálló, régi, ismerős bűz.
