Szerző: Szabó Timi
2016.07.03.
Amikor Sándor Mária megkért, hogy ápolóként szóljak ma hozzátok, megkérdeztem a kórházi kollégáimat, hogy miről is beszéljek.
„Emeld ki az ápoló mögött az embert. Hogy mindannyiunk mögött egy szenvedő család áll!” – mondta egy kolléganőm, aki két hete hagyta ott a Szent János kórházat, ahol én is segédápolóként dolgoztam.
„Beszélj a haldoklók ápolásáról, a lelki kimerültségről, az odaadásért cserébe járó megalázottságról” – folytatta egy másik.
„Megírhatod, hogy reggel 10-kor a karomon levő lépésmérő 11 kilométert mutatott, annyit rohangáltam fel-le a lépcsőn” – mondta egy harmadik, aki pár hete harminc év után is zokogva búcsúztatott el egy idős nénit, aki az ő kezét szorította az utolsó percekben.
Kérdeztem és jöttek a válaszok az odaadásról, a megbecsülésről. Az hiányzik a legjobban. Hogy ne nézzenek át az emberen, ne kiabáljanak állandóan. Hogy csak egy kicsivel lehessen többet aludni, hogy legalább heti kétszer a kórházi köpenyt letéve hazaérjünk időre az esti meseolvasásra.
És ahogy jöttek a válaszok, minden előttem volt újra...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.