Szerző: DIÓSZEGIHORVÁTHNÓRA
2016.08.21.
A buszmegállóban toporgok, és várom az interjúalanyt. Amikor elindul felém egy nő, azt gondolom, csak tüzet akar kérni, vagy megkérdezi, mennyi az idő. Mert az ki van zárva, hogy vele beszéltem meg találkozót.
Én ugyanis egy olyan asszonyra várok, aki három hete az utcán él, fiával és élettársával. A nőről, aki rámköszön, nehéz elhinni, hogy az utcán él.
Buda egyik külkerületében vagyunk, annak is már majdnem a szélén. Panelek és lakóházak metszéspontjában találkozunk. Faragóné, vagyis Emőke odaint a kerítés szélén üldögélő férfinak. Az két bőröndöt vesz a kezébe, a harmadik csomagot egy tizenéves fiú kapja fel. Indulunk, oda, ahol épp laknak.
Elhaladunk a helyi piac mellett, játszóterek mellett sétálunk, süt a nap, felszabadultan sétálgatnak az emberek. Augusztus 20. munkaszüneti nap, nem csoda, hogy még a külkerület is élettel telik meg. Mi viszont azért ekkor találkozunk, mert máskor nem lenne alkalmas.
„12 órás műszakban dolgozom, majd minden nap” – kezd bele Emőke. Takarítónőként talált állást magának, de nem szívesen mondaná el, hogy hol dolgozik. Amikor megérkezünk oda, ahol az éjszakáikat töltik, egyből megértem, miért.
Egy lakótelepi játszótéren kötünk ki, egy elhagyatott homokozó, egy beton pingpongasztal társaságában. Néhány pad, körülötte némi szemét. „Nehogy azt hidd, hogy ezt mi dobáltuk szét, mi vigyázunk a környezetünkre. És itt élünk, már három hete” – mutat körbe a játszótéren.
Itt? Itt. A játszótér szélén van egy csap, a másik végében egy köztéri lámpa, a piac oldalában nyilvános illemhely. Összkomfort a nyomor közepén...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.