Szerző: NAGYGÉCI KOVÁCS JÓZSEF
2017.07.30.
Az év 360 napján színházban rendez, de van öt másmilyen nap is. Kiss Móni dramaturggal közösen álmodták a dél-baranyai dombok közé az idén jubiláló összművészeti fesztiváljukat. Ilyenkor egyszerre két telefonon beszél, folyamatosan úton van, és közben kifejezetten jól érzi magát. Még néhány nap, és – augusztus 1-jén – felhangzik az Ördögkatlan szlogenje: „Nem vagyunk normálisak.”– Idén tizedszer lesz Ördögkatlan. Néhány éve azt nyilatkozta, nagy a szabadságuk, bármikor abbahagyhatnák. Kilenc év alatt azonban mégiscsak rengeteg elköteleződésük lett és maradt. Hogy állnak most szabadság és kötöttség dolgában?
– A világ nem omlik össze, ha egyszer csak nem lesz Katlan. Ketten találtuk ki Kiss Mónival, tehát bármikor abbahagyhatjuk, ha együtt úgy döntünk. De ez egy elv, és az elvek azért vannak, hogy az életben ne működjenek. Szabadok vagyunk száz százalékban, mondjuk, ám közben – szintén száz százalékig – az élet azt mondja, hogy nem tehetjük meg, mert túl nagy a felelősségünk sok ezer katlanos iránt. Persze mindkettő fikció. Mert a valóságos kérdés az, hogy abba akarjuk-e hagyni, vagy folytatni akarjuk – és erre sokkal nehezebb válaszolni.
– Miért?
– Miért?
– Én fontolgatom néha, hogy fejezzük be. A „csúcson” kell abbahagyni. A dolgok rendje az, hogy van felszálló ág, valameddig tartó repülés, aztán van a zuhanás vagy a még rosszabb, a szinte észrevétlen lecsúszó ág. Ez mindenre érvényes: Katlanra, életre. Mi, akik csináljuk-éljük, akár észre sem vesszük az esetleges leszálló ágat. Ettől én félek. Éppen ezért volna jó a csúcson abbahagyni. Tavaly a topon voltunk, az biztos. Lejjebb adni pedig nem lehet. Ez viszont, mint sok minden más az életben, önmagunk meghaladásának kérdését feszegeti. Erről szól nekem, Móninak és még sokunknak a Katlan. Hogy meg tudjuk-e haladni magunkat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.