Szerző: Nagy Bandó András
2017.07.18.
Nézem a vizes vébét, most épp 7:3 a magyar-ausztrál vízilabdameccs, megcsodáltam a toronyból ugró fantasztikus műugrókat, láttam a szinkronúszókat, köztük a magyarokat is, és csupa pozitívumot tudok mondani, a vízilabdacsapat most is nagyszerű,
Varga Dénes szórja a gólokat, egyedül többet ér, mint a fociválogatott csatársora,
ezen fölül ragyogóan tiszta és kék a víz, eső nem zavarja a csatát, lelkesek és kedvesek a szurkolók, és örömmel tölt el, hogy mindez Budapesten történik, hazánk fővárosában, ráadásul közben megtudjuk, hogy pár esztendő, és Budapest rendezheti a rövidpályás vébét is, Balog Zoltán aláírta, és biztos akadnak, akik már kalkulálnak, mennyibe is fog kerülni, illetve mennyiből jönnek ki majd a végén.
No, így kell kritikus hangon írni a vébéről nem úgy, ahogy minap tettem.
Nem győzök hamut szórni a fejemre, mert hogyan is mertem némi humorral beszélni a nyitó ünnepség számomra visszatetszőnek tűnő képsorairól, jeleneteiről.
Le kell tennem a nagy esküt: úgy ültem le a tévé elé, hogy na, akkor lássuk, remélem, ki tudjuk vágni a rezet, megtörténik a színpadon az, amit a színészek egyszerűen csak csodának mondanak. A csoda megborzongat, fölkavar, elkápráztat, meglep, lenyűgöz, szóval olyat élsz meg nézőként, amiről nem tudsz mást mondani, csak azt, hogy csodatevés, varázslat. Közben már 13:3, közte tíz, meg is nyertük, ez igen, mondom magamban, ez az, amiről írtam: varázslat. Ez tükröződik vissza a lelátókról is: boldog, örömökkel feltöltött emberek, csupa derű, felszabadult hangulat, igen, ez jobb volt, mint a vébé nyitója...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.