2018. április 2., hétfő

RUDOLF PÉTER: RECSEG-ROPOG A RENDSZER, MINTHA KEVESEBB VICC IS SZÜLETNE

168 ÓRA ONLINE
Szerző: GÖBÖLYÖS N. LÁSZLÓ
2018.04.01.



Végleges Rudolf Péter nincs. Pályafutása több mint három évtizede alatt számtalan alakban jelent meg vagy inkább lényegült át. Most épp a Madách Színházban válik Seress Rezsővé Müller Péter Szomorú vasárnap című darabjában.

Seress Rezső élete és halála több emlékezetes előadást ihletett, Bodrogi Gyula és Fesztbaum Béla is megszemélyesítette. Mi az, ami Seressben ennyire vonzó egy színész számára?

– Seress Rezső önmagában egy „figura” volt. A hozzá kapcsolódó történetek a közép-európai legendárium részei, humorával, fájdalmával, különleges filozófiájával mindannyian magunkénak érezzük. Ezen túl nekem személyesen köszön ez a különös küldetéstudattal kevert szorongásos frusztráció. Szerepel a darabban az a történet, amikor első daláért kap öt pengőt, vesz egy Doxa órát, beül a New York kávéházba, nézi a korabeli elit értelmiséget, és akkor hangzik el ez a fontos mondata – vagy Müller Péter adta a szájába, ki tudja –, hogy „szomorú kis ország a miénk, de boldogok az emberek, ha valaki ezt kimondja”. Az előadás egy öngyilkosság utáni visszatérésről szól, egy poklokat megjárt emberről, normális esetben mégis végig fogjuk röhögni. A darab folyamatos önirónia és szembenézés standupos elemekkel. „Mi vagyok én? Egy negyedosztályú smúz zongorista a Kulacsból” – mondja Seress a végén. Mit jelent a smúz? Olyan, aki folyamatosan kommunikál a közönséggel. Csak ebben a közegben érezte jól magát, nem véletlen, hogy a Carnagie Hallba nem ment el – állítólag még Budára sem ment át soha.

Gyakran idézik Otto Klemperert: Seress nem muzsikus – csak zseni. A 20. század második fele adott nekünk még néhány hasonló figurát: Leonard Cohent, Bob Dylant, Cseh Tamást.

– Ők mind megéreztek valamit a korukból. Cseh Tamás 1974-ben jött be az életembe, elsős gimnazista voltam akkor. Kívülről fújtuk a dalait, a házibulik része volt, hogy könnyfátyolos szemmel, cigarettától köhögve Cseh Tamást énekeltünk és Esterházy Pétert olvastunk. Ezek zeneileg talán egyszerű dalok, és mégis hatnak. Ez a dolguk. Ez a műfaj. Amikor azt hallom, hogy Seress nem zenész, mindig bosszankodom, mert a profik sznobériáját érzem mögötte. Ezek a nóták tele vannak szívvel. Hidegen hagy, hogy a nagykönyvben leírtakhoz képest megmosolyogtató-e a zenei világa. Ha már az egyszerűségnél tartunk: a kezdő gitáros első száma rendszerint a Deep Purple Smoke on the Waterje. A világ egyik legnagyobb slágere lett. Nézzük csak meg a dallamvilágot: ta-ta-taaa (léggitáron pengeti és énekli). Tehát sokkal nagyobb titok ez annál, mint hogy lekezelően beszéljünk Seress Rezsőről és a zsenialitásáról. Persze ettől még kell tanulni, tanulni, tanulni, de ne szóljuk le azt, aki ösztönösen alkot. Azt azonban soha nem tudjuk meg, hogy ha Seress tényleg megtanul zongorázni és „rend lesz a fejében”, akkor vajon megszületnek-e ezek a furcsa melódiák és szövegek...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.