Szerző: Határátkelő / Zita
2018.08.01.
Azért az utolsó megjelent posztom után meginogtam egy kicsit, hogy kell-e ez nekem. De az csak egy dolog, hogy csöndben voltam. Eddig bírtam. Olvasom persze szorgalmasan a megjelenő posztokat, és véletlenül sem akarok semmi olyat írni, amit mások is leírtak már sokszor. Valójában meg ez a mi létünk szanaszéjjel a világban nem egyedi, mégis az.
Bizonyára már nem emlékszel, de a legeslegelső posztjaim után mindig azzal kapáltak a kommentelők, hogy mi a fenét akarok már én, kijöttem ide Európa másik végére 52 évesen, nyelvtudás nélkül, és sose lesz normális munkám, nyugdíjam, lakásom meg majd 8 év múlva (Amszterdamban ez egyébként reális szám).
Ez tényleg nehéz. De lett, lesz. Én is bejártam és járom naponta az útvesztőket. Mindezideig nem vitt rá a lelkem, hogy írjak a nyelv nem tudás szavakkal ki nem fejezhető hátrányairól, és a munkahelyeken való lassú előre lépegetésekről, azok milyenségéről.
Most megpróbáltam a két témát egybefogni. A meseforma nem csak stílust, keretet ad a történetnek, inkább visszafogja a mondandó éleit. Azt gondolom, erre nagy szükség van. Közben a margón azért szó esik arról a bizonyos diktatúráról is, de persze most sem politizálunk.
Harry Pottert meg mindenki olvasott, mert vagy gyerek volt, vagy gyerekei vannak.
Kezdődjön tehát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.