Szerző: SZLAVKOVITS RITA
2018.12.24.
„Pap vagyok” – adja meg az egyszerű választ Kardos Mihály arra a kérdésre, miért él már négy éve a hajléktalankórházban. Az atya, ahogy mindenki szólítja, tizenhat évvel ezelőtt veszítette el az egyik lábát, cukorbetegsége miatt kellett azt amputálni. Több éven át élt egy „elit” otthonban, később egy belvárosi lakást biztosítottak neki. Aztán a másik lábát ugyancsak amputálni kellett, ő pedig a hosszas gyógyulása alatt úgy döntött: a Máltai Szeretetszolgálat hajléktalankórházában fog élni. Itt találkoztunk.
Zarándokolnak a kerekesszékes paphoz
Jó napot, Mihály atya! Már vagy tíz éve nem találkoztunk, a fiamat hoztam el
– köszön hirtelen az atyára egy asszony. Valóban a fiával érkezett, hoztak neki cukormentes csokoládét. Aztán kiderül: az asszony csak azt szeretné, ha a pap meggyóntatná a fiút. Egy Békés megyei faluból jöttek el Szegedig, hogy találkozzanak vele. Míg a gyerek elvonult az atyával, lassan összeáll a kép is: több évtizeddel ezelőtt ismerték meg Kardos Mihályt. Ott szolgált, ahol ők élnek, mindenki nagyon bízott benne, jóformán családtagként kezelték, mert egyszerűen és világosan beszélt. Ha hallgatták, vagy ő hallgatott meg valakit, rengeteg felgyülemlett feszültséget oldott fel az emberekben.
A gyóntatás után az atya visszagurul kerekesszékével, majd látva kérdő tekintetem, mosolyogva válaszol: „Tegnap Budapestről jöttek. Jönnek mindenfelől, jönnek egy jó szóért, beszélgetésért. Hozza őket a lelki igény."
De persze a városszéli kis kórházban is bőven van tennivaló:
Amióta itt vagyok, harmincan haltak meg itt, mind fiatalabb volt nálam.
„Nem kérdezek, nem térítek, nem erőszakoskodom” – szögezi le. „Nehéz ezt megfogalmazni. Olyan ez, mint ahogy a napfényre kisarjad a növény. Nem kell beszélni, hanem csak vagyok, teszem a dolgaimat köztük. Nagyon hétköznapi példa, hogy amikor megyünk a mosdóba, akkor ahhoz, hogy becsukjuk az ajtót, meg kell fordulni. Heten vagyunk kerekesszékben, én pedig egyszer segítettem valakinek: kintről becsuktam utána az ajtót. Azóta ez így működik, valahogy mindenki becsukja a másik mögött, amikor éppen arra jár. Ilyen egyszerű” – magyarázza Kardos Mihály, hogy lehet olyan légkört teremteni, ahol számíthatnak egymásra az emberek.
„Tudja, az idekerülőkben sokkal kevesebb a büszkeség, egymással segítőkészebbek, már csak a ráutaltság miatt is. Bizonyos értelemben emberségesebbek, mint a többiek a kinti életben” – mondja, és rögtön tragikus példát mesél. „Tizenöt nyarán azt mondta nekem a Feri, hogy ha nem veszik fel a tompai roncsautó őrének, akkor ő a fagyhalált választja. Szenteste odaadott nekem egy ébresztőórát a nővér azzal, hogy a Feri nekem küldi. Akkor már tudtam, hogy feladta. 27-én pedig jött a hír, hogy megfagyva találták meg. 48 évesen halt meg. Nagymágocson volt állami gondozott, aztán 18 évesen kikerült az otthonból, és hányódott a semmiben harminc éven át."...
Jó napot, Mihály atya! Már vagy tíz éve nem találkoztunk, a fiamat hoztam el
– köszön hirtelen az atyára egy asszony. Valóban a fiával érkezett, hoztak neki cukormentes csokoládét. Aztán kiderül: az asszony csak azt szeretné, ha a pap meggyóntatná a fiút. Egy Békés megyei faluból jöttek el Szegedig, hogy találkozzanak vele. Míg a gyerek elvonult az atyával, lassan összeáll a kép is: több évtizeddel ezelőtt ismerték meg Kardos Mihályt. Ott szolgált, ahol ők élnek, mindenki nagyon bízott benne, jóformán családtagként kezelték, mert egyszerűen és világosan beszélt. Ha hallgatták, vagy ő hallgatott meg valakit, rengeteg felgyülemlett feszültséget oldott fel az emberekben.
A gyóntatás után az atya visszagurul kerekesszékével, majd látva kérdő tekintetem, mosolyogva válaszol: „Tegnap Budapestről jöttek. Jönnek mindenfelől, jönnek egy jó szóért, beszélgetésért. Hozza őket a lelki igény."
De persze a városszéli kis kórházban is bőven van tennivaló:
Amióta itt vagyok, harmincan haltak meg itt, mind fiatalabb volt nálam.
„Nem kérdezek, nem térítek, nem erőszakoskodom” – szögezi le. „Nehéz ezt megfogalmazni. Olyan ez, mint ahogy a napfényre kisarjad a növény. Nem kell beszélni, hanem csak vagyok, teszem a dolgaimat köztük. Nagyon hétköznapi példa, hogy amikor megyünk a mosdóba, akkor ahhoz, hogy becsukjuk az ajtót, meg kell fordulni. Heten vagyunk kerekesszékben, én pedig egyszer segítettem valakinek: kintről becsuktam utána az ajtót. Azóta ez így működik, valahogy mindenki becsukja a másik mögött, amikor éppen arra jár. Ilyen egyszerű” – magyarázza Kardos Mihály, hogy lehet olyan légkört teremteni, ahol számíthatnak egymásra az emberek.
„Tudja, az idekerülőkben sokkal kevesebb a büszkeség, egymással segítőkészebbek, már csak a ráutaltság miatt is. Bizonyos értelemben emberségesebbek, mint a többiek a kinti életben” – mondja, és rögtön tragikus példát mesél. „Tizenöt nyarán azt mondta nekem a Feri, hogy ha nem veszik fel a tompai roncsautó őrének, akkor ő a fagyhalált választja. Szenteste odaadott nekem egy ébresztőórát a nővér azzal, hogy a Feri nekem küldi. Akkor már tudtam, hogy feladta. 27-én pedig jött a hír, hogy megfagyva találták meg. 48 évesen halt meg. Nagymágocson volt állami gondozott, aztán 18 évesen kikerült az otthonból, és hányódott a semmiben harminc éven át."...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.