Szerző: Flóra
2019.02.25.
Az utóbbi két évben gyerekgyógyászokkal dolgoztam és nagyon sok időt tölöttem Budapest néhány gyerekosztályán. Írni még mindig nem annyira szeretek, de ezt most több okból is fontosnak tartottam. Felnőtt szemszögből csak dühvel és cinizmussal lehetett volna megírni mindazt, amit láttam – legalábbis én valószínűleg csak így tudtam volna – ezért megírtam másként. Ez az én tiszteletadásom az orvosok és nővérek előtt. Amiről írok, az elmúlt két évben előttem történt, mindegyik orvos, nővér és gyerek valós személy – a gyerekek nevét természetesen megváltoztattam.
Kivették a mandulámat. Már régebben ki kellet volna, de orrfülgégész kevés van, és az a kevés sem ért rá nyáron. Anya és Apa így is a vérét adta értem. Elektív műtét, mondták, s ha őket megcsapolják az én javamra, biztosan sorra kerülök. A vérüket nem én kaptam, Apa nekem nem is adhatna – megnyugtattak, azért még az ő lánya vagyok, kiköpött – de valamiért ez így jó. A véradóban pont olyan zöld a csempe, mint a menzán, és bár csak őket csapolták meg, én is kaptam nápolyit. Mindenki kedves volt és mosolygott, pedig nem lehet könnyű vámpírnak lenni egész álló nap úgy, hogy még az ablakot sem lehet rendesen becsukni és a lepedőt is vadászni kell. Aznap szerintem nem találtak egyet sem, mert senkin sem az volt.
Már nagy vagyok, ezért nem maradt itt velem senki. Dolgoznak, és a kormányablakban ferde szemmel néznének rájuk. Egyszer voltam már bent, de csak ablak volt, kormány nem. Sokan ültek egy nagy teremben kényelmetlen, zöld puffokon és türelmetlenkedtek, de senki sem nézett ferdén. Mami azt mondja, egy kisvárosban ezt is meg kell becsülni, és legalább helyben van. Apa mondjuk hétvégente eljár Pestre, mert ügyesen burkol, de Mami azt is mondta, erről nem beszélünk. Ha Anya is itt maradt volna velem, a túloldali szobákért, ahol van nagy ágy is és zuhanyzó, fizetni kell. Mi nem vagyunk szegények, de megbeszéltük, hogy én már nagy vagyok, és a nővérek figyelnek rám.
Egyedül vagyok, mert a többi szobában vagy kicsik vannak, vagy fiúk, vagy ha nem kicsik és nem fiúk, akkor vagy hányak, vagy taknyosak, és az nekem most nem lenne jó. A szerda mandulás nap, futószalagon, mert az orrfülgégész csak akkor ér rá. Az hittem, ő olyan, mint Superman, mert hónapok óta rá vártunk, de amikor sorban ültünk a kicsikkel a folyosón, egészen hétköznapinak tűnt. Őszes a halántéka és őzikebarna, nevetős a szeme, de csak az egyiket láttam, a másikon kerek tükör volt, elég félelmetes. Lehet, hogy mégis ő Superman, csak zöldben. Rutinműtét, mondták, én voltam az utolsó, mert én már nagy vagyok. Leszíjaztak, hiába mondtam, hogy nyugton maradok. Aztán számoltam, és utána olyan volt, mintha repülnék. Az ágyban ébredtem, a torkom nagyon fájt és tű volt a karomban, de Anyával megbeszéltük, a nővéreknek rengeteg dolguk van és nem zavarom őket, ha nem muszáj.
Esténként csend van, fekszem a sötétben és őket hallgatom. Kórházban lenni nem jó, de sok új szót tanultam. Nem tudom biztosan, mi az az eksze, de itt majdnem mindenkinek van. Ez biztos ilyen kórházi dolog, mert a rózsaszín nővér azt mondta, nem is lehet ép ésszel kibírni valaki mellet, aki mindig 12 órát dolgozik, hol éjjel, hol nappal. Először azt gondoltam, ez olyan, mint a hexensussz, ami Apának is van, a burkolástól, de az is lehet, hogy inkább ilyen spúr fogmanó, aki csak elviszi a fogat, de nem hagy helyett pénzt. Anya szerint a garasoskodó szebb szó, de Mami sváblány, és olyan dolgokat is mond, amit csak mi értünk. Néha átjönnek mások is a koráról. Az is a túloldalon van, a pittyegős ajtó mögött. Ott mindenki zöldben jár, még a lábukon is zöld zacskó van, és pici batyukat hurcolnak nagyon óvatosan és gondterhelten. A mikiegeres nővér azt mondta, ott olyan babák vannak, akikre nagyon, de nagyon kell vigyázni, mert korán kibújtak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.