Szerző: KASSAI ZSIGMOND
2019.07.20.
Heller Ágnesnek tavasszal jelent magyarul a legutóbbi életrajzi kötete A véletlen értéke címmel (az eredeti német nyelvű kiadás címe: Wert des Zufalls, a bécsi Edition Konturen gondozásában jelent meg, az interjúkat Georg Hauptfeld, a kiadó vezetője vette fel tavaly augusztusban). Ennek a kötetnek kapcsán találkoztunk Ágnessel újra, nagyjából tizenöt év után, és bevallom, megtiszteltetésnek éreztem, hogy a magyar nyelvű kiadásnak szerkesztőjeként, az új, magyarul megjelenő életműsorozatnak pedig sorozatszerkesztőjeként dolgozhatom vele.
Ennek a kötetnek az utolsó fejezetében Heller Ágnes az életét szerencsés véletlenek sorozataként írja le.
Véletlen volt, írja, hogy az apja kislány korában lefekvéskor magyar verseket olvasott fel neki, mindenekelőtt Arany János balladáját a walesi bárdok történetéről. Ami saját bevallása szerint jellemének egyik fontos vonását alakította ki: amíg élt, ellenszegült minden elnyomó hatalomnak. Szerencsés véletlennek tekintette azt is, hogy 1939-ben Magyarországon bevezették a numerus clausust. Hiszen ennek köszönhetően tanulhatott tovább tízévesen zsidó gimnáziumban, ahol bizony sok kiemelkedően okos diákkal lehetett találkozni, és részese lehetett annak a margitszigeti baráti körnek, amely később is meghatározta a szociális kapcsolatokhoz való viszonyát. Ágnes két fontos baráti társaságot szokott említeni, ha az életéről beszélt, az egyik a margitszigeti társaság, a másik a Budapesti Iskolaként ismert kör volt. A magyar holocaust tíz hónapja alatt, írja, a véletlennek köszönhette azt is, hogy életben maradt:
„Tizenhat éves korom óta dolgozom azon, hogy hogy ezt a véletlent beépítsem a gondolkodásomba és a jellemem részévé tegyem.”
Aztán amikor tegnap Ágnes meghalt, önkéntelenül is azon kezdtem tűnődni az első megrendülés után, hogy ebben a véletlenben, amelyet olyan fontosnak tartott, vajon a koincidenciák csodálatos természete vagy a váratlanul bekövetkező (bal)esetek szorongató jelentésmezője érvényesül-e inkább. A német címből inkább az utóbbira következtethetek.
Amikor legutóbb találkoztunk – ugyancsak véletlenül –, arról beszéltünk, ha hazajön a szokásos balatonalmádi nyaralásból, nekiugrunk majd az életműsorozat következő darabjának, amelybe ötven év filozófiai esszéiből válogatunk szövegeket. Alig várom a találkozót, mondtam, mert amikor a fent említett életrajz fordítását szerkesztettük, úgy éreztem, minden alkalommal gazdagabb és jobb lettem én is. Egészen az volt az érzésem, hogy hozzáfiatalodtam ehhez a kilencven esztendős asszonyhoz, aki a hétköznapokban, ahogy élt, alig különbözött egy kislánytól. Aki a világ legtermészetesebb módján szökdécselt a lakásban a látszólagos esetlegességgel elhelyezett könyvkupacok között, aki mindig előbb kérdezett, mint állított, akinek minden megnyilvánulásából a világ iránti friss érdeklődés, az újabb és újabb tudás és tapasztalat iránti igény világlott ki. Ágnes valóban képes volt arra, hogy úgy éljen, úgy létezzen és viselkedjen, akár egy kislány. Nyilván sokat dolgozott ezen. És soha, még véletlenül sem éreztette a státuszát – idős, világszerte ismert és nagy tiszteletnek örvendő filozófus –, hanem mindig kedvesen, végtelenül egyszerűen beszélt a lényegről...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.