Szerző: Niki
2020.10.05.
„Három évvel ezelőtti újévi fogadalmam az volt, hogy megírom az azelőtti két évet dióhéjban összefoglalva. Most nem fogadtam meg semmit, viszont azt ígérem, betartom! Gondoltam leírom a jelen pillanatot, s azt, ahogy azt megéljük mi négyen.
Mi még mindig itt lakunk Richmondban, idestova 8 éve. (Ezt lehet, hogy azért írtam így, mert gondolatban már réges régen leköltöztünk melegebb éghajlatokra...)
Szóval jelen pillanatban rendelkezünk egy „angyali” (jah nem) három és fél évessel és egy „komoly” (jah ez sem…) kilenc és fél évessel.
Környékváltás
Mint már említettem, még mindig Richmondban lakunk, azonban egy másik házban. Tavaly nyáron úgy döntöttünk, hogy környéket (lakópark) váltunk. Ahol eddig laktunk, azzal sem volt semmi gond, azon túl, hogy kb. halott volt... csupa idős házaspár lakta, gyerek egy szál se és nem volt semmilyen közösségi sport vagy egyéb létesítmény.
Ahol most lakunk, sok a fiatal és vannak közösségi medencék, klubház (ahol bulikat rendezhetsz), fitneszterem, tenisz-, kosár-, foci-, strandröpi-, stb. pályák. Előbb említett helyeket természetesen korlátlanul térítésmentesen használhatja minden itt lakó.
Nyáron egy potom összegért profi szuper intenzív (edzés minden nap) úszótanfolyamon (un. swimteam) vehetnek részt az itteni gyerekek. Szóval mindent összevetve jó döntést hoztunk.
Egyszerűbb hétköznapok
Most egy kicsit arról, hogyan is érezzük magunkat így 8 év elteltével itt az USA-ban. Az igazság az, hogy egyre jobban. Kicsit bővebben...
Vannak dolgok (nem rosszak), amiket az ember elég hamar meg tud szokni, sőt tovább megyek, rövidke idő leforgása alatt természetesnek vesz és mondjuk ki: elvár.
Nos ezek a dolgok baromira tudnak hiányozni, amikor hazalátogatunk. Ami ijesztő számomra, hogy egyre több dolog s egyre jobban hiányzik, amikor otthon vagyunk, pedig isztibizi imádunk hazamenni és meg is tesszük minden nyáron! Nem életbevágó dolgokról beszélek, csak amolyan minden napos kisebb gesztusokról.
Például minap vettem pár csomag spárgát a helyi tecsóban. Hazavittem majd tudományosan lepattintottam róluk egyesével a nem kívánatos szárrészt röpke sok perc alatt, majd mohón, kizárólag a család érdekeit szem előtt tartva (biztos friss-e a termék?! /Hú, de gáz zárójel a zárójelben… szal imádom nyersen amúgy/) leharaptam az egyik zöld ág felét. Ekkor végignyilalt bennem a ráeszmélés... EZ KESERŰ BAZDMEG! Úgy köptem ki, mint ahogy a gyerek SOHA a csokit.
És most jön A Dolog. Azon kaptam magam, hogy a megcsonkított társakat szépen egy csomóba kötöttem és visszahelyeztem a hűtőbe... eszem ágában nem volt kidobni, nyilván visszaviszem, hisz fogyasztásra nem alkalmas...
Jó háziasszonyhoz híven persze pár napig pihentettem és persze a számlát is már rég kidobtam, mikor eszembe jutott, hogy vissza kéne már vinni.
A fiatalember az ügyfélszolgálatos pult mögött mosolyogva és rengeteg „elnézést kérés” közepette mindenféle számla hiányában természetesen azonnal visszaadta a pénzt! Mindeközben én egy cseppet sem éreztem magam kellemetlenül. Azt gondolom, itthon csak simán kivágom a szemetesbe.
Tudom ez csak egy apróság, de az ember mindennapjait sok-sok ilyen kis apróság teheti szebbé vagy kevésbé szebbé. Egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy a mindennapi élet egyszerűbb itt, mint otthon. Természetesen ez csak az én szubjektív véleményem. És mindezzel együtt minden évben alig várjuk a nyarat, amikor hazalátogathatunk!!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.