Szerző: KÁRPÁTI JÁNOS
2021.07.16.
Képes-e bárki ellátni Angela Merkel szerepét? – teszi fel a kérdést Paul Taylor a Politico című amerikai portál európai kiadásában megjelent elemzése címében. A maga részéről rögtön meg is adja a választ: az ajtón félig már kilépett német kancellár távoztával Európa szerinte olyan veszélyes időszakba lép, amikor nincs vezetője. A német kancellárt az elmúlt másfél évtizedben Európa de facto irányítójának tekintették, és a szeptemberben esedékes Bundestag-választáson már nem kíván indulni. Taylor a viharos vizeken kormányos nélkül sodródó hajóéhoz hasonlítja az öreg kontinens most előálló helyzetét.
Emlékeztet arra, hogy Merkel egy évvel ezelőtt az egyeztetések során még el tudta érni a 750 milliárd eurós uniós helyreállítási alap előteremtését. Befolyásának elhalványulása azonban már megmutatkozott a múlt hónapban tartott EU-csúcson, ahol nem volt képes meggyőzni vezetőtársait a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való találkozó szükségességéről.
Merkel távozása nyomán hatalmas űr marad hátra, mert nincs olyan európai szereplő, aki rendelkezne az ő politikai súlyával, tapasztalatával, kompromisszumteremtő képességével. Így a 27 tagú EU-t a bénultság és a széthúzás veszélye fenyegeti – írja az amerikai portál szerzője, majd sorra veszi, ki mindenki nem képes úgymond kitölteni Merkel cipőjét.
Emmanuel Macron francia elnökről azt írja, hogy ő energiától és aktivizmustól duzzadó Duracell Nyuszikaként szívesen betöltené a vezető szerepet, de Közép- és Észak-Európában túl sok gyanút és ellenségességet táplálnak vele szemben, mert Moszkva felé hajlik, és nagyobb kereskedelmi protekcionizmust szorgalmaz. Emellett a francia gazdaság nem olyan ütőképes, mint a német, Macron pedig jövő áprilisban bizonytalan kimenetelű választásnak néz elébe.
Az uniós intézményeken belül – folytatódik a Politico cikke – Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét széles körben könnyűsúlyúnak tekintik mind intellektuális elmélyültség, mind diplomáciai ügyesség szempontjából, összevetve például egyik hivatali elődjével, a szintén belga Herman Van Rompuy-jel.
Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök és Josep Borrell kül- és biztonságpolitikai főképviselő alatt az EU azon törekvését, hogy jelentősebb geopolitikai játékossá váljék, Oroszország megszégyenítette, Törökország letorkolta, Kína nagyrészt figyelmen kívül hagyta, Joe Biden visszatérésével pedig az Egyesült Államok háttérbe szorította – fogalmaz Paul Taylor.
A szerző kitér arra is, hogy volt már példa kisebb országok egyes befolyásos vezetőinek tartós szerepvállalására, lásd például a luxemburgi Jean-Claude Junckert vagy még korábban az ír Bertie Ahernt. Merkel távoztával azonban a két leghosszabb ideje hivatalban levő uniós vezetőként a holland Mark Rutte és a magyar Orbán Viktor marad. Egyikük sem alkalmas – szögezi le Taylor. Ruttéről azt írja, hogy csak ügyvezető miniszterelnök, aki beleragadt a végeláthatatlan koalíciós tárgyalásokba. Emellett a fukarok közt is ragadozó héja, akit a belpolitikai megfontolások arra késztetnek, hogy euroszkeptikusabb módon viselkedjék, mint ahogy voltaképpen gondolkodik. Orbán – írja a Politico szerzője – az EU nagy részén páriának számít, az állam foglyul ejtése, a jogállamiság és a médiaszabadság megsértése, illetve az „illiberális demokrácia” ideológiája miatt. Ráadásul – teszi hozzá – sem Rutte, sem Orbán nem tartozik a legnagyobb és az európai politika hagyományosan legbefolyásosabb családjához, az Európai Néppárthoz – miként egyébként a korábban említett Macron sem, ami az ő esetében is további hátránynak minősül.
Merkel kézben tartotta ezt a pártcsaládot, és fel tudta használni arra, hogy a közvetlenül az EU-csúcsok előtt tartott néppárti vezetői találkozókon előre kimunkálják az uniós tanácskozáson képviselendő közös álláspontot, kijelöljék a kompromisszumok határait. Ha Merkel kancellár-utódjelöltje, az Európa-párti, centrista kereszténydemokrata Armin Laschet megnyeri a szeptemberi választásokat, hónapokba telik majd, hogy létrehozza a koalíciót, és megalapozza hazai tekintélyét. Laschet prioritásai az első években valószínűleg főként belpolitikai jellegűek lesznek, és az is elképzelhető, hogy saját konzervatív jobbszárnya részéről ellenállásra kell majd számítania uniós ügyekben – vélekedik a Politico elemzője.
Paul Taylor szerint az európai főasztalnál legalábbis átmenetileg vezető szerephez juthat Mario Draghi olasz miniszterelnök, aki az euróövezet adósságválsága alatt általános tiszteletet vívott ki magának az Európai Központi Bank elnökeként. Ebben a minőségében 2011 óta jelen volt az EU-csúcsokon, és az eurózóna-kormányfők nagyon jól tudják, mennyi köszönettel tartoznak neki a közös fizetőeszköz pályán tartásáért, a piaci bizalom helyreállításáért.
Draghinak is van azonban három hendikepje. Egy: labilis, súlyosan eladósodott országot vezet, kettő: nem rendelkezik saját politikai párttal, és három: technokrata miniszterelnökként legfeljebb 2023-ig tart a mandátuma.
A Politico szerzője felhívja a figyelmet arra, hogy a jövő év első felében Franciaország veszi át az EU soros elnökségét. Szerinte Macron mindenképpen igyekszik majd megragadni a lehetőséget. Párizs ambíciózus terveket hangoztat Európa stratégiai autonómiájának a megteremtéséről, a kereskedelem és a beruházások szabályozásáról, az EU bevándorlási és menekültügyi rendszerének a reformjáról, valamint arról, hogy kössenek egyezményt Európa jövőjéről. Mindez azonban nem valósítható meg egyhamar.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.