Szerző: L. RITÓK NÓRA
2021.12.19.
És ezt a viszonyulást látom azokon is, akik, jó messze ettől az egésztől, amit generációs szegénységnek hívunk, bizton érzik: ők tudják a tutit. Nulla tapasztalattal rendelkezve erről, csak úgy, ‘elméletben”, a saját szocializációból, élethelyzetből kiindulva. Jó szándékkal persze, ez vitathatatlan, de a valós helyzetet nem ismerve. Rengeteg jó tanácsot kaptam már, és kapok folyamatosan, pl. miért nem sütünk kenyeret, az idősebb asszonyok biztosan tudják még a módját, fogjunk össze, és lesz minden nap friss kenyér a faluban. Használjanak mosható betétet, mint régen, nagyanyáink korában, és akkor nem lesz probléma a menstruációs szegénység. Miért nem mondjuk meg nekik, hogy ne szüljenek annyi gyereket? Miért nem a férfiakra építünk a közösségfejlesztésben, miért a nőkre? Javítsák meg kalákában a házakat…hiszen ott vannak, van idejük… fogjanak össze. Miért nem mondjuk meg nekik, hogy társasjátékozzanak a szülők a gyerekekkel, az mindenkit fejlesztene…stb.
Mindig elmondom, leírom, hogy nem ennyi… nem az van, hogy elmondjuk, mit kellene másképp, ők meg majd úgy tesznek. Ez nem olyan, mintha egy “aha” élményben felismernék az életük eddigi nagy problémáit, és rögvest életstratégiát váltanak. Ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna a társadalmi leszakadás problémája.
Most is kérdezte valaki, egy kommentben, hogy nem lehetne-e, hogy a szülők eltegyék a cipősdoboz ajándékokat szentestéig…hogy ne most bontsák ki, majd csak akkor, a gyertyagyújtáskor. Nyilván, akiknél a szenteste közös családi hagyományokon nyugszik, ott ez a természetes menete a dolognak. De ahol sosem volt ilyen, ott nem fog működni. Kérésre sem. Válaszoltam is erre a kommentre, el is fogadta az illető az érvelésemet. Aztán másnap, a reggeli megbeszélésen mesélte az egyik kollégám, hogy olvasta ezt a kommentváltást, és olyan szívesen megmutatta volna tegnap azt a pillanatot, mikor az egyik fiúcska, megkapva a dobozát, ott, a ház előtt, rögtön felcibálta a csomagolást, beletúrt, félretolva a benne levő dolgokat, kivett egy Oreo-kekszet, amit ott, rögtön elkezdett enni… fel sem nem nézve, kizárva mindent és mindenkit. Mennyire messziről kell indulni itt, hogy az ünnep varázsából valami beépüljön. És mennyire más körülmények kellenének ehhez.
Azért veszélyes magunkból kiindulni, mert akkor óhatatlan az az elvárás, ami ránk épül. Pedig ez nem rólunk szól…És ha valami nem úgy működik, ahogy mi gondoltuk, pl. az adománynak nem úgy örül, aki kapja, mint hogy azt az adományozó elvárja, akkor ott a kudarcérzés, a sértődöttség, a megértésre pedig nehéz rávenni magát ezek után az illetőnek.
Ebben a munkában mindig, mindent értelmezni kell, nyugodtan, higgadtan, alázattal. Különben az okok sosem sejlenek fel, a felszínen megjelenő reakciókból pedig veszélyes olyan következtetéseket levonni, amire aztán építeni akarunk a változásokhoz.
Mindenben megtalálhatók azonban a közös pontok. A szocializációban is. Csak olyan helyzet kell, amiben felismerhetők. A közös pontok megtalálása pedig segít a különbözőségek közelítésében is. Mert a közös pont mindig az alapja a bizalomnak.
Néha persze nehezen találjuk. Mert ilyenkor, többnyire, magunkat látjuk csak, és nem őket.
Emlékszem, pár éve voltam egy családnál. Kérdezték, kérek-e egy kávét. Késő délután volt, olyankor már rég nem kávézok, de tudtam, ez most itt nem visszautasítható, kértem hát. Feltették, majd kerestek egy “szép” csészét a szekrény tetején. Kiöblítette az asszony, hiszen poros volt, egy műanyag flakonból öntött bele egy kis vizet. Aztán beleöntötte a kávét, és hozta, boldogan. Benne a kanál, fullra nyomva cukorral. Fel sem merült benne, hogy esetleg nem cukorral iszom. Volt cukor, és ő nagyon akart jó vendéglátó lenni. Teljesen másképp, mint ahogy mi, másképp szocializálódva kínálunk meg kávéval valakit.
Kell érteni azt is, mikor ők is akarnak. Visszaadni valamit. Az ő szocializációs mintájuk szerint.
Egyik kollégám a karácsonyi cipősdobozzal ment, de nem talált otthon senkit. Telefonált, az anyuka kérte, adja már be a kocsmába, mert ott dolgozik, nem tud elmenni. A kollégám ment, beadta. A láthatóan törzsközönség között átfurakodva odaadta az ajándékot, és fordult is kifele, mikor utána kiáltottak:”tanár bácsi…álljon már meg, és fogyasszon valamit… meghívom”.
Vagy egy másik történet a hétről: egy szemmel láthatóan nagyon szerény körülmények között élő családhoz ment egy kollégám. Ismerték már az alapítványt, hírből. Örömmel vették át az élelmiszercsomagot, majd váratlan kérdéssel rukkoltak elő: “hogy lehet támogatni ezt az alapítványt?” “Mire tetszenek gondolni?”-kérdezte meglepetten a kollégám. “Hát, hogy majd hónap elején, mikor megkapjuk a pénzt, egyszer mi is adnánk valamennyit maguknak.”-hangzott a válasz.
Azt hiszem, egy régebbi támogatottunk heti kommentje mutatja legjobban, ők hogy érzik, hol a kulcs ebben az egészben: “Sziasztok en ere csak azt tudom mondani minden elismeresem a nora nenié mert ha ö nincs es a munka tarsai akkor par evel ezelot az en csaladom szet hullot volna oda jot hozank nem kritizalt fel ajanlota a segitseget mi szivesen fogadtuk es attol a perctol csak jobb volt az elet szmunkra csak igy tovab nora neni”
Hogy hol vannak ebben a kulcsszavak? Nos itt: “nem kritizált, felajánlotta a segítségét, mi szívesen fogadtuk”. Nem ítélkezni, nem kritikával közelíteni, nem leszólni, hanem megpróbálni megérteni. Felajánlani a segítséget, de hagyni, hogy ők maguk akarják.
Persze nem működik ez sem mindenhol. Ehhez egy komoly hatás-összehangolás kell, amiben nemcsak mi, hanem az intézményrendszer is részt vesz. És vannak helyzetek, mikor nincs idő erre, amikor csak a hatósági eszközök működnek. De a szocializációs mintákon csak így lehet változtatni. Ott lenni, és olyan helyzeteket teremteni, amiben megfogalmazódhat a belső igény a változásra, és ehhez segítséget adni.
A szocializációs minták pedig a szociális készségeken alapulnak. Amit a család, a közösség, és az iskola fejleszthet leginkább. A másfajta életstratégiák felépítéséhez ezek nélkülözhetetlenek. És a szülői generációnál is nagy bajok vannak ezzel… a minta pedig ma a családban a legerősebb. Az iskolarendszer ma inkább elszenvedője, mint formálója a helyzetnek. A közösségek íratlan etikai kódexe pedig mára romokban van. A felnőtt generációnál pedig bepótolni, ami hiányzik, rettentő nehéz, és leamortizál minden hatást, ami kívülről érkezne.
A baj csak az, hogy ezt jelenleg sehol sem tudom beemeltetni. Hogy ezzel foglalkozni kellene rendszerszinten is. A rendszer is úgy működik, hogy kritizálja, “megmondja nekik”, vagy büntetéssel próbálja kényszeríteni. És nem értik, hogy miért nem csinálják úgy, ahogy azt elvárják. Nem tudom, mit kellene tenni, hogy megértsék: sem az, hogy megmondják nekik, sem a lehetőségek puszta nyújtása nem elég. Túl sokáig váratott magára minden…. és a baj már sokkal nagyobb, mint messziről látszik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.