Szerző: DIPPOLD ÁDÁM
2022.01.09.
Mióta van ember, fingik, és mióta fingik, tűnődik rajta, hogy ezt vajon mi okozhatja. A legősibb fennmaradt vicc is pont erről szól: Krisztus előtt 1900 körül a sumérok is egy fingós poénon röhögték halálra magukat. A vicc nem öregedett jól, és a következőképpen szól: „mi az, amire emlékezet óta nem volt még példa? Az, hogy egy fiatalasszony ne fingjon a férje ölébe”.
A témában minden jelentősnek mondható kultúrkörben akadt szakértő: egyesek úgy gondolták, hogy szellenteni ártalmas, mert minden ilyen alkalommal a lélek egy része távozik a testből (a Démétér-kultusz hívei és Püthagorasz görög filozófus követői ezért is kerülték a babfogyasztást), mások isteni jelként fogták fel, megint mások pedig kiváló szórakozásnak, amit művelni és hallgatni is páratlanul szórakoztató. Akárhogy is viszonyultak a szellentés szakrális jelentőségéhez, abban elég sokáig általános egyetértés uralkodott, hogy a fingós vicceknek helyük van a művészetben, ennek megfelelően Arisztophanésztól Chauceren és Shakespeare-en át kifejezetten népszerűnek számítottak, Sarah Silverman amerikai humorista pedig egyenesen „a komédia jelnyelvének” nevezte a jól elhelyezett fingós poénokat. Persze nem mindenki rajong a műfajért: hiába röhögött ezeken a vicceken az egész világ, a viktoriánusok annyira megbotránkoztatónak tartották őket, hogy még az Ezeregyéjszaka meséiből is kihagyták Abu Haszán történetét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.