Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.02.28.
Itt a háború, a menekültek tragédiája, a félelem attól, hogy mi lesz még ebből, itt a pedagógusok rémes helyzete, a kiállások és félelmek ebben is, a választások, az összes támadással, álhírekkel, lejáratásokkal, csúsztatásokkal, manipulálásokkal. Közben itt a covid, a sok beteg gyerek, a karantén, reménykedünk, hogy egyszer vége lesz. Végeznünk kell tovább a munkát, a generációs szegénység ellen, próbálni segíteni, jól segíteni nekik is, szervezni a napokat, a tanítást, a szociális munkát, a társadalmi vállalkozást, és örülni, hogy mi még most ezt megtehetjük.
Keresni a szépet, a jót, amibe belekapaszkodhatunk, hogy túléljük. Túléljük? Hiszen minden csak viszonyítás kérdése. Ukrajnához képest mi nagyon jó helyzetben vagyunk. A rákos beteg helyzetéhez nem mérhető egy kis covid. Ha van mit enni, és van mivel fűteni, azokhoz képest, akinek nincs, biztonságos az életünk.
Furcsa érzés posztolni most bármiről. És furcsa az élet is. Megy tovább, mindennek ellenére, a napi rutinokkal. Mi védi meg közben a lelkünket? Nem tudom.
Jó látni, hogy az emberek segítenek. Talán ez.
Jó lenne belegondolni abba is, most, mindenkinek, főleg a politikusoknak, hogy milyen fontosságok vannak az életben. Látni, ahogy az emberi önzés miatt bárkinek az élete egy pillanat alatt romba dőlhet. Hogy generációk munkája lesz semmivé. Életek, értékek, minden.
Néztem a hírekben egy orosz katonát, akit elfogtak. Térdelt, és azt mondta, ő nem akarta ezt a háborút. De ha nem csinálja, azt mondta a parancsnoka, agyonlövik. Mit tehetett volna?
Mit tehetett volna? Vajon én mit tennék a helyében? Mire lenne erőm?
Mit tehetett volna? Vajon én mit tennék a helyében? Mire lenne erőm?
Levonjuk valaha a következtetéseket? Tudunk változni és változtatni, mi emberek? Olyan széppé lehetne tenni a világot… ha kevésbé önzőn viszonyulnánk hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.