Szerző: L. RITÓK NÓRA
2022.09.26.
Belehallgatok a hírekbe, a parlamenti közvetítésbe, beleolvasok az internetes oldalakba, és rosszul érzem magam. Elkeseredés lesz rajtam úrrá, dühös leszek. Úgy érzem, semminek sincs értelme, minden hiábavaló. Párhuzamos világok épültek, és köztük a fal napról napra erősödik. Úgy érzem ilyenkor, megfulladok. A lelkemben. Nem tudom, érthető-e így az érzés.
Aztán arra gondolok, hogy nem ez az én világom…és szétnézek magam körül. És látok egy csomó értékes embert. Mindenhol. Érző embereket. Szociálisan érzékenyeket. Megoldáskeresőket. Elhivatottakat. Nézem őket, és töltekezek belőlük. Lelkileg. És töltekezek a levelekből, üzenetekből, telefonokból, a segíteni akarásból, a megerősítésekből, a figyelmeztetésekből, a féltésből… az összenézésekből, mikor a tekintetben a biztatás van…és mosoly. Abból, hogy látom, vannak, akik képesek felülemelkedni, tiszták maradni, menteni, ha kell kiabálni, határt húzni, tükörbe nézni. Nem hazudni. Nem kiszolgálni. Nem meghátrálni. Jobbá tenni.
Muszáj. Nem vagyunk egyedül. És semmi sem marad az idők végezetéig. Mindig vannak, akik kiharcolják. Akik túlélik. Akik újraépítik. Hogy mit? A bizalmat. Az emberséget. Akik elutasítják az önzést. Akik nem gyűlölnek. Azért sem.
Azért sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.