Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.02.28.
A mitológiai átváltozásokra az a legjellemzőbb – s ezekről pontosan számolt be az Átváltozások című művében a nagyszerű Ovidius, közel kétezer évvel Freud zsenijét megelőzve –, hogy bármivé is változzon át az érintett személy, az átváltozás végeredménye megőrzi vagy szimbolikusan kifejezi, tartalmazza vagy hordozza eredeti énjének leglényegét.
Így például az önmagát imádó, s saját magába beleszerelmesedő Narcissus a végén az önimádat jelképének számító sárga szirmú virággá, nárcisszá változott át. De felhozható Daphné esete is, aki az őt erőszakos vágyával és szerelmével üldöző Apollón érintésétől babérfává változott, azaz a dicsőség és az érdem jelképévé, hiszen még az isteni közeledésnek is képes volt ellenállni a csodálatos nimfa. Vagy ott volt Philemon és Baucis, az egymást egész életen át szerető és egymáshoz ragaszkodó szerelmespár, akik az istenek ajándékaként egy-egy lombos fává változtak, hogy az egymásba fonódó és egymást átölelő ágak és lombkoszorúk örök időkre hirdessék a csodás pár együvé tartozását és elválaszthatatlanságát.
Vagy hogy a legújabb időkhöz igazodva is szolgáljunk meglehetősen aktuális példával az átváltozásra, annál is inkább, mert magunk is a legújabb időkről kívánunk szólni, a zseniális Kafka Az átváltozás című novelláját kell megidézni, amelyben Gregor Samsa válik egyik pillanatról a másikra féreggé, s féreg létmódjában teljesedik ki emberibb léte, ám éppen így lesz családja és környezete számára elviselhetetlenné.
Megannyi súlyos és tanulságos átváltozás, amelyek mögött kivétel nélkül érzékelhető az állandóság, az átváltozáson átesett korábbi önmagával való megváltoztathatatlan azonosság...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.