KARDOS ANDRÁS: CENZOROK ÉS "ÉRZÉKENYÍTŐK"

SZABASÁG KLUB / KLUBRÁDIÓ
Szerző: KARDOS ANDRÁS
2023.04.02.

A szabadság teljes félreértése a kultúra autonómiájába való akármilyen szándékú cenzorális beavatkozás, ráadásul a művelődéshez való jog alapvető manipulálása is. Hiszen egy korszak, egy történelmi kor alapvető jellegzetessége, hogy milyen nyelvhasználattal íródott, és ebbe a korszerű pc nevében ollóval belevágni tilos és életveszélyes. Ha ma sérti valakik érzékenységét az adott mű nyelve, de amúgy értékes, sokjelentésű stb. műről van szó, akkor tessék utószót írni hozzá, esetleg előszót vagy lábjegyzetet.

Teljes tévútnak és művészet- és szabadságellenesnek tartom, hogy a fél világ elkezdte átírni, megcsonkítani, „érzékenyíteni” Agatha Christie, Ronald Dahl, vagy bárki más, mára már klasszikussá vált, nemzedékek által az eredeti nyelvhasználattal ismert műveit. Nem bonyolítva példák százaival az ügyet, teljesen abszurd, hogy A tíz kicsi néger címen világhírűvé vált Agatha Christie kriminek már a címét is átírják, és „beleérzékenyítenek” a regénybe is. Kultúrtörténeti és ideológiai közhely, hogy változó korok változó nyelvhasználatot preferálnak, hiszen változik a világ. De ebből nem az következik, hogy Platón dialógusait a fiúszerelem okán át kell írni, hanem az, hogy meg kell tanítani minden korok minden befogadóját arra, hogy a kultúra története egyben az érték- és nyelvváltozások története is, magyarán: ami valaha evidens része volt a kultúrának, mondjuk a „néger” szó használata, az mára problematikussá vált, de ebből nem következik, hogy bárki cenzúrázhatja, no pláne átírhatja az irodalomtörténet klasszikusait és nem klasszikusait.

Ha egy kiadó aggódik a gyermekeim erkölcseiért, meg a pc világtendenciáink érvényesüléséért, egyet tehet: a legkirívóbb esetekben szerkesztői lábjegyzet tehet oda, ahol nagyon veszélyesnek érez egy kifejezést. De ez a maximum. Művek címét átírni, kisebbség megnevezését kihagyni stb. stb., ez a totalitárius diktatúrák szokása, magyarán mondva: cenzúra. Különösen abszurd ez akár a gyarmatosító múlttal, akár bármiféle diktatúrás múlttal rendelkező országokban. Egyfelől: tessék a múltat vállalni, a nyelvhasználattal egyetemben. És persze lehet baromi nagy önkritikát gyakorolni, de cenzúrázni soha. Ugyanis akkor hol a határ? Kinek van joga megítélni, hogy az erkölcseink éber őrei mikor húzhatnak ki valamit, vagy írhatnak át. Semmikor. Mondom a legocsmányabb példát: Hitler Mein Kampfját sem átírni, sem meghúzni nem kell, hanem lábjegyzetekkel kell ellátni, hogy a ma olvasója értse ezt a szörnyűséget.

A cenzúra a szabadság ellensége. Nagyon helyesen mondja Anthony Horowitz:

„Alapvetően ellenzem a már nem élő szerzők műveinek megváltoztatását” – mondta, majd hozzátette, hogy ezek az írók „nem tudják megvédeni magukat. Én azon a véleményen vagyok, hogy vegyük a műveket, beszéljünk, és vitázzunk arról, hogy már miért nem osztjuk az azokban megjelenő véleményeket, vagy azt a világszemléletet, amit azok képviselnek. Inkább, minthogy cenzúrázzuk, megrövidítsük őket, és kihúzzunk belőlük részeket”....

ITT OLVASHATÓ