Szerző: GYÉVAI ZOLTÁN
2023.12.16.
Mondhatni pimaszul magasra emelte a téteket Orbán Viktor az Európai Tanács eheti ülése előtt, amikor belengette a vétót a csúcstalálkozó két legnagyobb horderejű döntése, az ukrán csatlakozási tárgyalások megkezdése és a többéves keretköltségvetés felülvizsgálata, továbbá annak részeként az 50 milliárd eurós ukrán pénzügyi támogatás ellen. A két vétófenyegetésből végül csak egyet váltott valóra, a döntés elhalasztását a pénzügyi csomagról. Eközben félreállt az ukrán csatlakozási tárgyalások útjából, jól tudva azt, hogy a következő hónapokban és években még számos lehetősége lesz a folyamat lassítására.
Ehhez kapcsolódóan: Orbán Viktor pénzért pénzt fog kérni januárban?
A magyar vezető szívéhez közel álló futball nyelvére lefordítva akár úgy is meg lehetne vonni a kétnapos brüsszeli pszichodráma mérlegét, hogy „kiegyeztek döntetlenben”. Fél Európa ugyanakkor még két nappal a csúcs befejezése után is csak találgat, miért srófolta fel ennyire a magyar vezető a téteket az Európai Tanács ülése előtt, megkockáztatva egy még a saját tábora előtt is dicstelen visszavonulást. Úgy tudjuk, még viszonylag magas kormányzati körökben is megdöbbentek Orbán meghátrálásán és annak módján. (A magyar miniszterelnök egy előre egyeztetett koreográfia szerint, Olaf Scholz német kancellár tanácsára a szavazás idejére elhagyta a tárgyalótermet, egyfajta konstruktív tartózkodást gyakorolva).
Miért nem az ukrán tárgyalások megkezdését vétózta meg, és miért éppen a pénzügyi csomagot? Mint a reakciókból is látjuk, eddig nagyon eltérő értékelések jelentek meg a magyar miniszterelnök szerepléséről, a nyugati és a magyar sajtó egy része egyenesen Orbán bukásaként tálalta a történteket.
Az eddigi rendelkezésre álló információk azonban egy sokkal árnyaltabb képet sugallnak az eseményekről, amelyek vélhetően egy hosszabb, több hónapos folyamatba illeszkednek és amelyeknek csak a teatralitást sem mellőző végjátékára koncentrál most majdnem mindenki.
Előrebocsátjuk, hogy mivel az események a nyilvánosság teljes kizárásával és csak egy nagyon szűk kör bevonásával történtek, nem szolgálhatunk pontos és koherens megfejtéssel, legfeljebb több EU- és más forrásokkal folytatott beszélgetés alapján lehetséges opciók felvázolásával.
A csúcson történteknek létezik egy egyszerűbb és egy jóval bonyolultabb, már-már a konteók határát súroló olvasata. Kezdjük az egyszerűbbel. Az Európai Tanács ülése előtt többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy az EU-nak két véglet között kellett megtalálnia a megoldást: Orbán kettős vétófenyegetése és Ukrajna politikai és pénzügyi támogatása között. Úgy, hogy a két forgatókönyv eleve nem tűnt reálisnak: Ukrajna nem távozhatott üres kézzel, hiszen az az Unió egész eddigi politikájának hitelességét aláásta volna. De, reálisan az sem volt elvárható, hogy a magyar vezető mindkét kérdésben engedjen. Ezért már az állam- és kormányfők csütörtökön kezdődött összejövetele előtt többé-kevésbé világos volt, hogy miután senki sem szenvedhet totális vereséget, és senki sem nyerheti túl magát, kompromisszumot kell találni, ha úgy tetszik, döntetlenben kell kiegyezni.
Ebből a logikából kiindulva Orbán azért szabhatott előzetesen két ultimátummal felérő feltételt, mert tisztában volt azzal, hogy ha óriási nyomás is nehezedik majd rá a csúcson, az egyiket megtarthatja. Az viszont nem volt világos, hogy melyik volt számára a fontosabb: Ukrajna elgáncsolása már a startvonalon, vagy a Kijev számára még fontosabbnak tűnő pénzügyi támogatás blokkolása. A miniszterelnök a másodikat választotta, és politikai tanácsadója nem is hagyott kétséget afelől, hogy miért: így könnyebben össze tudja majd kapcsolni az EU által még befagyasztott, általunk 22 és fél milliárd euróra becsült források sorsát az ukrán pénzekkel. Hiszen előre megmondta, hogy politikai döntéseket nem keverünk pénzügyiekkel, márpedig a bővítés kőkemény stratégiai politikai kérdés. A csúcs előtt egy uniós tagállam nevének mellőzését kérő nagykövete is leszögezte, hogy „nem fogunk politikai döntésért pénzt kifizetni”.
Miért nem az ukrán tárgyalások megkezdését vétózta meg, és miért éppen a pénzügyi csomagot? Mint a reakciókból is látjuk, eddig nagyon eltérő értékelések jelentek meg a magyar miniszterelnök szerepléséről, a nyugati és a magyar sajtó egy része egyenesen Orbán bukásaként tálalta a történteket.
Az eddigi rendelkezésre álló információk azonban egy sokkal árnyaltabb képet sugallnak az eseményekről, amelyek vélhetően egy hosszabb, több hónapos folyamatba illeszkednek és amelyeknek csak a teatralitást sem mellőző végjátékára koncentrál most majdnem mindenki.
Előrebocsátjuk, hogy mivel az események a nyilvánosság teljes kizárásával és csak egy nagyon szűk kör bevonásával történtek, nem szolgálhatunk pontos és koherens megfejtéssel, legfeljebb több EU- és más forrásokkal folytatott beszélgetés alapján lehetséges opciók felvázolásával.
A csúcson történteknek létezik egy egyszerűbb és egy jóval bonyolultabb, már-már a konteók határát súroló olvasata. Kezdjük az egyszerűbbel. Az Európai Tanács ülése előtt többé-kevésbé nyilvánvaló volt, hogy az EU-nak két véglet között kellett megtalálnia a megoldást: Orbán kettős vétófenyegetése és Ukrajna politikai és pénzügyi támogatása között. Úgy, hogy a két forgatókönyv eleve nem tűnt reálisnak: Ukrajna nem távozhatott üres kézzel, hiszen az az Unió egész eddigi politikájának hitelességét aláásta volna. De, reálisan az sem volt elvárható, hogy a magyar vezető mindkét kérdésben engedjen. Ezért már az állam- és kormányfők csütörtökön kezdődött összejövetele előtt többé-kevésbé világos volt, hogy miután senki sem szenvedhet totális vereséget, és senki sem nyerheti túl magát, kompromisszumot kell találni, ha úgy tetszik, döntetlenben kell kiegyezni.
Ebből a logikából kiindulva Orbán azért szabhatott előzetesen két ultimátummal felérő feltételt, mert tisztában volt azzal, hogy ha óriási nyomás is nehezedik majd rá a csúcson, az egyiket megtarthatja. Az viszont nem volt világos, hogy melyik volt számára a fontosabb: Ukrajna elgáncsolása már a startvonalon, vagy a Kijev számára még fontosabbnak tűnő pénzügyi támogatás blokkolása. A miniszterelnök a másodikat választotta, és politikai tanácsadója nem is hagyott kétséget afelől, hogy miért: így könnyebben össze tudja majd kapcsolni az EU által még befagyasztott, általunk 22 és fél milliárd euróra becsült források sorsát az ukrán pénzekkel. Hiszen előre megmondta, hogy politikai döntéseket nem keverünk pénzügyiekkel, márpedig a bővítés kőkemény stratégiai politikai kérdés. A csúcs előtt egy uniós tagállam nevének mellőzését kérő nagykövete is leszögezte, hogy „nem fogunk politikai döntésért pénzt kifizetni”.
Ehhez kapcsolódóan: Tipikus, hogy Magyarország Putyin kottáját követi a brit külügyi vezető szerint
Két félidőből áll a mérkőzés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.