Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2024.01.18.
Most azt tetszik hinni, hogy én itt a figyelemfelkeltés stiláris petárdáit durrogtatom, pedig nem, mindössze egy csodálatos ember remek könyvének az esszenciáját foglaltam össze röviden. A könyv persze nem erről szól, a könyv (társ)szerzője, interjúalanya politikusként határozza meg önmagát, dehát ha valaki tud olvasni, annak nagyon hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy egyetemi szintű (azaz sokszorosan túlképzett) oktató, úgy is mondhatnám, egy egyetemi tanár, egy könyvszerkesztő, egy pedagógiai izgatottsággal megáldott ember elmegy tan’tónéninek a gyépések közé, mert meg van győződve róla, hogy meg tudja változtatni a világot, legalábbis a világnak az általa belátható részét. Megjegyzem, minden pedagógiai izgatottsággal megáldott (megvert) ember így indul neki a világmegváltásnak, és szerencsés esetben odáig jut el, ahová Lendvai Ildikó érkezett meg: széttárja a karját, fanyarul elmosolyodik, és azt mondja, hát ez nem sikerült. De ha elölről kezdhetném, újra ezt tenném. Az ő könyvéről írok itt most, az a címe, hogy Kell még valamit mondanom.
Lendvai Ildikót elég régen ismerem személyesen. Még rádiós koromban figyeltem föl rá, hogy ugyanis van itt valaki, akinek valamilyen politikai funkciója van, viszont egy nyilvánvalóan, azonnal észlelhetően okos, tisztességes ember, ennélfogva nem lehet politikus – ezt az ellentmondást kellene megfejteni.
Jelentem, ez nekem több évtized alatt sem sikerült. Az ő definíciója következetesen úgy szól, hogy ő egy politikus, ez a fent említett könyv is így nevezi őt, nagyon sokszor, hogy jól értsük, én meg következetesen állítom, hogy nem az. Nem mondom, ismertem hozzá hasonlókat, volt például egy hihetetlenül bölcs, nagy kékszemű kisgyerek egy piros rollival, aki elképedt mosollyal szemlélte a világot, ő egyenesen a legmagasabb politikai méltóság szerepét is eljátszotta sok évig… 1989 június 16-án este felhívott, ahogy felvettem a kagylót, azt kérdezte, „hallottad ezt?”. Hallottam, mondtam én. „Az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól”. Nem őrizte meg. Göncz Árpád (ugye tudták, hogy róla van szó) azt mondta nekem, mikor utoljára voltam fönn náluk a Vérhalom sarkán, hogy neki már elég ennyi, sose kapacitáljam, hogy írjon, fordítson, foglalja el magát, elég. „Elég abból, hogy tehetetlen vagyok, hogy tíz év alatt nem értem el semmit, hogy ezt itt meg lehet csinálni”. Még a hetvenes években bejárt hozzám a Rádióba, fordításokat rendeltem tőle, lektori jelentéseket, azokból élt, amit utalni tudtam érte, a charta aláírása miatt el volt tiltva mindentől – de akkor még azt mondta, volt ennek értelme és lesz is, meglátod. Egy nagy kékszemű kisgyerek…
Jelentem, ez nekem több évtized alatt sem sikerült. Az ő definíciója következetesen úgy szól, hogy ő egy politikus, ez a fent említett könyv is így nevezi őt, nagyon sokszor, hogy jól értsük, én meg következetesen állítom, hogy nem az. Nem mondom, ismertem hozzá hasonlókat, volt például egy hihetetlenül bölcs, nagy kékszemű kisgyerek egy piros rollival, aki elképedt mosollyal szemlélte a világot, ő egyenesen a legmagasabb politikai méltóság szerepét is eljátszotta sok évig… 1989 június 16-án este felhívott, ahogy felvettem a kagylót, azt kérdezte, „hallottad ezt?”. Hallottam, mondtam én. „Az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól”. Nem őrizte meg. Göncz Árpád (ugye tudták, hogy róla van szó) azt mondta nekem, mikor utoljára voltam fönn náluk a Vérhalom sarkán, hogy neki már elég ennyi, sose kapacitáljam, hogy írjon, fordítson, foglalja el magát, elég. „Elég abból, hogy tehetetlen vagyok, hogy tíz év alatt nem értem el semmit, hogy ezt itt meg lehet csinálni”. Még a hetvenes években bejárt hozzám a Rádióba, fordításokat rendeltem tőle, lektori jelentéseket, azokból élt, amit utalni tudtam érte, a charta aláírása miatt el volt tiltva mindentől – de akkor még azt mondta, volt ennek értelme és lesz is, meglátod. Egy nagy kékszemű kisgyerek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.