Szerző: TAMÁSGÁSPÁRMIKLÓS
2017.09.02.
Az Orbán-kormány (vagy Orbán-rendszer) sajtója a szokott módon fölmelegítette azt a közhelyes Nyugat-ellenességet, amelyet az akkori német és osztrák „romantikus” szélsőjobboldaltól plagizált a Tiszák rendszerének ultrareakciós belső ellenzéke a tizenkilencedik század végén. A nyugati dekadencián – vagy a budapesti születésű Max Nordau hírhedt könyvének (1892) címével „az elfajuláson” (Entartung) – már akkor is olyasmiket kellett érteni, mint a természetes hierarchia (nemek, fajok, osztályok közötti „ősi” rangsor) széttöredezését, illetve a modern kultúrát (Nordau szerint az akkori modernek: Tolsztoj, Ibsen, Baudelaire közveszélyes elmebetegek; Nordautól lopta a Budapesti Hírlap az Ady és a Nyugat elleni támadásainak minden csúnya gondolatát). És ugyanez a „romantikus” reakció a megtisztulás útját az orosz lélek és a nyíltan antidemokratikus orosz politika mély átélésében vélte meglelni, amelynek a fő kulturális eszköze Moeller van der Bruck (a „Harmadik Birodalom” gondolatának meghonosítója: Das dritte Reich, 1923) Dosztojevszkij-kiadásának rendkívül nagy hatású kommentárja volt.
A fő ellenfél akkor is az egyenlőség gondolata volt; a pánikos rettegés a feminizmustól és a szocializmustól (meg a „színesektől”) nagyon régi. A brit ultraimperializmus, a köztársaság-ellenes francia ultrajobboldal a maga nyílt és elvadult rasszizmusával persze nem volt Nyugat-ellenes, de inspirálta a német és osztrák-magyar szélső reakciót (ebben a gyarmatosítás „faji” legitimációja nem játszhatott szerepet, csak az antiszemitizmus), amely lelkesedett a teokratikus cári rezsimért és az udvar által inspirált feketeszázak pogromjaiért, mint a középkorias, „tiszta”, paraszti néplélek úrtisztelő megnyilvánulásaiért. Különleges szerepe volt az osztrák szélsőjobboldalon a homoszexualitás miatti férfipániknak („elnőiesedés”!...) is, amint – Max Nordau antimodern kiáltványa mellett – a Magyarországon is rendkívül népszerű Otto Weininger borzalmas írásai is szépen illusztrálják. A szocializmustól és a demokráciától, a „humanista” és „fölvilágosító”, tervező államtól való hisztérikus rettegés viszont azt az osztrák közgazdasági iskolát ihlette meg, amelynek a távoli leszármazottja minden kelet-közép-európai közgazdász (őket itt tévesen „liberálisnak” nevezik, de ez mellékes).
Tehát semmi új: ez a hagyomány a „létező szocializmus” alatt lappangott, de a kissé kopottas úriemberek akkor is ebben hittek – a többieknek meg ott volt Németh László. Alig virradt föl a szabadság napja 1989-ben (már amennyire fölvirradt), azonnal elkezdtek „hivatásrendekről” beszélni à la Imrédy: akiknek voltak füleik a hallásra, hallották.
A magyarországi hivatalos putyinizmus nem az Oroszország iránti szeretet jele, hanem a nyugati modernség iránti gyűlöleté: nem Oroszország befolyásolja a magyarországi jobboldalt, hanem a saját fölvilágosodás-ellenes hagyománya, amely 1945 előtti stílusban német-osztrák jellegű.
Ez megy 1989 óta elég egyhangúan, és a magyar értelmiség többségének fogalma sincs róla, hogy ez megy: hiszen a magyar (és a mindenhonnani) értelmiség liberális (és kis mértékben baloldali) sziget a jobboldali tengerben – persze maga is egyre reakciósabbá válik anélkül, hogy észrevenné...
Ez megy 1989 óta elég egyhangúan, és a magyar értelmiség többségének fogalma sincs róla, hogy ez megy: hiszen a magyar (és a mindenhonnani) értelmiség liberális (és kis mértékben baloldali) sziget a jobboldali tengerben – persze maga is egyre reakciósabbá válik anélkül, hogy észrevenné...
