- SZABADPOLC
Szerző: FŰZFA BALÁZS
2017.11.03.
Veress Ferenc: Michelangelo és a vatikáni Pietà
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Tolnai Ottó: Nem könnyű
Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában
Igazuk lehet azoknak, akik úgy vélik: mágikus realizmus csak a szinte naturalista pontossággal működő tényirodalom talaján születhet. García Márquez újságíróként kezdte pályáját, mint az köztudott. Kelet-európai utazásának ténye már kevésbé ismert, azt pedig, gondolom, még a kötet olvasói is hitetlenkedve fogadják, hogy 1957. augusztus 20-án a kolumbiai író Kádár János mellett állva hallgatta az ünnepi beszédet. Ám nem is ez az igazi csoda, hiszen a létezés útjai kifürkészhetetlenek – ezt legalább Karinthy matematikusoknak, fizikusoknak, újabban pedig hálózatkutatóknak is gyönyörűséget okozó Láncszemek című novellája óta tudjuk –, hanem az, ahogyan García Márquez elmeséli ezt a történetet. Vagy ahogyan az 1956-os forradalom leverése utáni időszak levegőjét sűríti össze s dobja a vászonra a hősök és ellenségeik arcképét néhány ecsetvonással. Magával ragadó figyelem lüktet minden mondatában. Éleslátása akkor is tökéletesen működik, ha összetéveszti Újpestet Kisújszállással, s véletlenül október 28-át ír 23-a helyett. Nagy Imre arcképe és Kádár Jánosé, sőt, kettejük egymáshoz való viszonyának időt állóan pontos rajza megrendítő.
Lehetséges, hogy ez kell a pontos látáshoz: messziről jőve szemlélni Kelet-Európa történéseit. Pedig az író nem csinál semmi különöset. Utazik – olykor társakkal, máskor egyedül –, sétál, kocsmázik, mindenekelőtt pedig szemlélődik. S csak éppen annyira kommentál, amennyire ez szükséges, amennyire ezzel is hitelesíti a szubjektivitást. Ugyanakkor éppen csak annyira szubjektív, amennyire muszáj annak lennie, hogy ne történelemkönyvet vagy bédekkert olvassunk, hanem egy nagy író korai, de kontúros példázatokban gazdag könyvét. Varsó, Moszkva vagy Prága leírása éppen olyan izgalmas és érdekes, mint Budapest pillanatképe. Érzékelhető, hogy talán Prága áll legközelebb a szerző szívéhez. Ott úgy érzi magát, mintha Nyugat-Európában járna. Lipcse azonban – és egész Kelet-Németország – szerinte nagyon szomorú.
Varsóban még mindig rettenetes a szegénység – de sokat olvasnak az emberek az állandóan nyitva tartó „olvasótermek”-ben, és épül már Moszkva ajándéka, a Kultúrpalota… Berlinben a kettéosztottság mint végső történelmi abszurditás jelenik meg – ne feledjük, még nem áll a fal. Ettől még abszurdabb itt a létezés, hiszen az utca egyik fele Kelet-, a másik Nyugat-Európa. Kétféle pénz, kétféle tekintet, kétféle étkezési szokás, kétféle ideológia – pár méterre egymástól. Lehetséges ez? Nem hinném, hogy adódhatna jobb táptalaja a mágikus realizmusnak, mint Kelet-Közép-Európa.
(Fordította Székács Vera és Scholz László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 176 oldal, 3290 Ft)
Veress Ferenc: Michelangelo és a vatikáni Pietà
Hatások és követők
Széles körű áttekintést ad a Michelangelo előtti, a korabeli és a következő évtizedekről Veress Ferenc. Savonarolától indulunk, majd a Krisztus siratása-téma feldolgozásának áttekintése következik, hogy végül eljussunk a főtémához, a festett és szoborba faragott Pietà-utánzatok, másolatok szerteágazó történetéhez. Izgalmas szellemi-művészi körkép tárul elénk, olykor a mindennapokra vetett pillantásokkal. Mindvégig érezhető, hogy egy nagy ívűnek ígérkező művészettörténészi pálya első jelentős állomása ez a kötet, mely doktori értekezésből formálódott jelentős témamonográfiává. Jó, hogy a tudományos mélység sosem veszik el benne túlzott aprólékosságban, s nem fedik el a releváns információkat érdektelen megállapítások. (Ugyanakkor a kötet végén kimerítő bibliográfiát is kapunk – részben annotálva.)
Hogy a vatikáni Pietà miért lehet a világ művészetének egyik csodája, arra is igyekszik válaszolni a szerző. A szoboralakok mintha lélegeznének, annyira élők (154.), a részletek bravúrosan kidolgozottak, és mégsem feleslegesek, ráadásul az alkotást egyetlen márványtömbből faragta ki a művész (tudjuk, csak leszedte a felesleget...) – ami már a kortársak csodálatát is kivívta. Főképpen azonban talán mégiscsak a lélektani érzékenység, a sugárzó harmónia, ami magával ragadja nemcsak a tekintetünket, hanem egész valónkat ma is és mindörökké, amíg ember él a Földön.
Akadtak persze szkeptikusok is az évszázadok során, akik értetlenül szemlélték például Mária kirívóan fiatal arcát, de őket is meggyőzte a hideg márvány izzása. Az a belső tűz, melyet egyetlen ember keze volt képes belefaragni a kemény anyagba. Még akkor is, ha közben rettentően e világi szerződésekkel is kellett bajlódnia, és határidők kötötték gúzsba a végtelennel folytatott párbeszéde közben: „Nyilvánvaló tudtára adassék mindenkinek, aki a jelen írást olvassa, hogy a tiszteletreméltó San Dionigi bíboros megállapodott Michelangelo firenzei szobrásszal, miszerint a mondott mester tartozik készíteni egy márvány Pietàt saját költségén, vagyis egy Szűz Máriát ruhában, a halott Krisztussal a karjában, akkorát, mint egy élő személy, négyszázötven dukátért pápai aranyban, a munka megkezdésétől számított egy év leforgása alatt.” (48.)
(Typotex Kiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3500 Ft)
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Ez egy jókedvű könyv. Még akkor is az, amikor szomorú – azaz majdnem mindig. Szóval olyan kosztolányisan derűs ebben a világban minden, még akkor is, amikor elmúlik ez az egész cécó – vagyis az élet maga. Tavaszban is nagykabátban járnak emberek, egyszer csak aztán, észrevétlenül, a nagykabátokba mégis nyár költözik, Szív Ernő pedig rendületlenül írja négyezervalahányadik tárcáját hóban, fagyban, napsütésben, őszi derengésben szintúgy. Kórházban, lakásban, szabadban, könyvtárban, múzeumban, kisebb-nagyobb terekben és időszeletekben látva magát és láttatva bennünket, olvasókat az omladozó jövő falai közt.
Hogy kik lennének az irodalom ellenségei? Hát mindenki, akinek nem ez a szakmája, a mindene, az élete, a szerelme, az a valami, amiért egyedül érdemes élni, akiknek nem a betűk szaga a legfontosabb a létezés peremén is, akiknek lehetséges egy világ másképpen megfogalmazva, mint betűkben, szavakban és szóközökben.
„Szóval a könyvtárosok mindennap figyelnék, ki miként és mi módon olvas, aztán pedig igazságosan, de elfogultan szavaznának, és a végén döntenének, melyik volt a legmaradandóbb, legszebb, legizgalmasabb olvasás. Különben volt hasonlóra példa a könyvtárak világtörténetében. Egy venezuelai fiókkönyvtárban egy főiskolás fiú úgy elmélyült az Anna Karenina olvasása közben, hogy levetkőzött, anyaszült meztelen lett, ott állt a könyvtárosok és olvasók gyűrűjében, ők meg, miután behajtotta az utolsó lapot, és felsóhajtott, tapsoltak, mintha színházban lennének. Egy berlini könyvtárban egy háromgyerekes édesanya A varázshegy olvasása közben fölemelkedett, és csak vashuzalokkal tudták visszahúzni a könyvtár padlószőnyegére.” (198–199.)
Ahol mindenki olvas, ahol szükség van az irodalomra a hétköznapok szürkeségében is, ott Szív Ernő tárcája kétségtelenül „jobban teljesít” (82–87.). És persze ahhoz is kapunk tanácsot, hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt (56–64.), mint ahogyan most már pontosan ismerjük az ötven év múlva megvalósuló Ilia Mihály-park leírását is (53–55.). És ha ezt tudjuk, akkor már minden könnyebb, nyugodtabban élhetünk és halhatunk – hiszen a Tanár Úr vigyázó tekintete immár örökkön felettünk.
Könnyed és érzékeny tárcák ezek. Nem törékenyek, de sokszor sebezhetők, mert finoman cizelláltak, bravúrral stilizáltak és ötletek tömkelegét ízléssel magukba szorítók. De a vége... – „csak azt tudnám feledni!” A legionella-füzetegy átok heveny tüdőgyulladás naplója, vagyis az elmúlás hirtelen beköszön(t)ő lehetőségével való találkozás pillanatának a rögzítése. Torokszorító szöveg.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 352 oldal, 3499 Ft)
Tolnai Ottó: Nem könnyű
Arany János óta tudjuk, hogy az emberi létezés bonyolult rétegzettségének árnyalt leírására nem alkalmas a nyelv. Ugyanakkor azt is Arany János óta tudjuk, hogy az emberi létezés bonyolult rétegzettségének árnyalt leírására nincs más eszközünk, mint a nyelv. Ottlik óta pedig azt is tudjuk, hogy „elbeszélni nehéz”, sőt, „a regény [értsd: az irodalom] nem szól valamiről, hanem maga a valami”.
Tolnai Ottó tudja mindkét igazságot. S talán éppen ezekre a gondolatokra céloz, amikor – fizikailag sem könnyű – kötetének címet választ. Mert hát hogyan is lehetne könnyű feldolgozni az Arany János-i paradoxont, s miképpen lehetne elboldogulni Ottlik zseniális, ám mégiscsak fából vaskarika elméletével? Ráadásul azóta eltelt ötven, illetve százötven év...!
Miközben Tolnai a világ leírásának hihetetlenül apró részleteivel szöszöl, aközben igazi nagykompozíciót épít. Katedrálisok, piramisok jutnak az ember eszébe, és szimfóniák, nagyoperák. Azok működnek hasonlóképpen: minden részecske a helyén kell hogy legyen bennük ahhoz, hogy igazán „megszólaljon” az épület, a zenekar, az emberi hang. Ez a költő az apróságokból épít katedrálist, a számosságból számlálhatatlant, a megfoghatóból megfoghatatlant, a végességből végtelent: „ugyanis tetszik tudni / nekem valóban / rálátásom van az egészre / még annak a kis elnyűtt / tangóharmonikának a márkáját is / ki tudtam betűzni / azt írta gyöngyház borításán / SCANDAL” (Scandal). Egy ipari alpinistáról szól ez a vers, aki tulajdonképpen kéményseprő szeretne lenni, ha már nem volna ipari alpinista, aki mindennap, amikor csak szeretne (sőt, akkor is, amikor nem szeretne...), lebeghet ég és föld között – mint a költő, mondhatnánk –, s közvetlen barátságban áll nemcsak az élettel, hanem – egy gyors nézőpontváltással – akár a halállal is: „ és akkor a hetedik emeletről / észrevette egy keserű / borostás emberke / látta nagyon megsajnálta őt / az ipari alpinistát / a borostás emberke / azt hitte újabban így akasztanak”. Nem a mondat, csak a hétköznapi logika bicsaklik meg Tolnai Ottó verseiben, miközben ő állandóan új kontextusokat teremt, s szinte végletes öniróniával és humorral veszi körbe az általa újraépített világot.
Palicstól Mostaron keresztül Dubrovnikig, és Dubrovniktól Splitig, Zágrábig ívelnek ezek az önreflektív mondatok az Adria végtelen kékjébe beleolvadó horizonton. Ott és akkor, ahol és amikor az ember már nem tudja, hogy az eget vagy a tengert látja – ott és akkor játszódnak Tolnai Ottó „történetei”, abban a felfoghatatlanul illékony és mégis örök tér- és időuniverzumban – a végtelen közvetlen szomszédságában.
Neki elhisszük, hogy nem lehet könnyű az ott-létezés méltóságát vállán hordoznia: nemhiába gyűjtötte évtizedeken keresztül „a fiatalabb szabadkai szitás” kis rézszitáit az irdatlan munkához. Hiszen „a semmi ágán” üldögélve a híres Homokvárban aligha tehet mást, mint hogy ekként dúdolgat a Palicsi-tó felől érkező hűvös fuvallatban: „velük szitálom át /a semmit akárha először / naponta mindig kitartóan / már-már mániákusan újra és újra” (Naponta újra és újra).
(Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 380 oldal, 3499 Ft)
Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában
Igazuk lehet azoknak, akik úgy vélik: mágikus realizmus csak a szinte naturalista pontossággal működő tényirodalom talaján születhet. García Márquez újságíróként kezdte pályáját, mint az köztudott. Kelet-európai utazásának ténye már kevésbé ismert, azt pedig, gondolom, még a kötet olvasói is hitetlenkedve fogadják, hogy 1957. augusztus 20-án a kolumbiai író Kádár János mellett állva hallgatta az ünnepi beszédet. Ám nem is ez az igazi csoda, hiszen a létezés útjai kifürkészhetetlenek – ezt legalább Karinthy matematikusoknak, fizikusoknak, újabban pedig hálózatkutatóknak is gyönyörűséget okozó Láncszemek című novellája óta tudjuk –, hanem az, ahogyan García Márquez elmeséli ezt a történetet. Vagy ahogyan az 1956-os forradalom leverése utáni időszak levegőjét sűríti össze s dobja a vászonra a hősök és ellenségeik arcképét néhány ecsetvonással. Magával ragadó figyelem lüktet minden mondatában. Éleslátása akkor is tökéletesen működik, ha összetéveszti Újpestet Kisújszállással, s véletlenül október 28-át ír 23-a helyett. Nagy Imre arcképe és Kádár Jánosé, sőt, kettejük egymáshoz való viszonyának időt állóan pontos rajza megrendítő.
Lehetséges, hogy ez kell a pontos látáshoz: messziről jőve szemlélni Kelet-Európa történéseit. Pedig az író nem csinál semmi különöset. Utazik – olykor társakkal, máskor egyedül –, sétál, kocsmázik, mindenekelőtt pedig szemlélődik. S csak éppen annyira kommentál, amennyire ez szükséges, amennyire ezzel is hitelesíti a szubjektivitást. Ugyanakkor éppen csak annyira szubjektív, amennyire muszáj annak lennie, hogy ne történelemkönyvet vagy bédekkert olvassunk, hanem egy nagy író korai, de kontúros példázatokban gazdag könyvét. Varsó, Moszkva vagy Prága leírása éppen olyan izgalmas és érdekes, mint Budapest pillanatképe. Érzékelhető, hogy talán Prága áll legközelebb a szerző szívéhez. Ott úgy érzi magát, mintha Nyugat-Európában járna. Lipcse azonban – és egész Kelet-Németország – szerinte nagyon szomorú.
Varsóban még mindig rettenetes a szegénység – de sokat olvasnak az emberek az állandóan nyitva tartó „olvasótermek”-ben, és épül már Moszkva ajándéka, a Kultúrpalota… Berlinben a kettéosztottság mint végső történelmi abszurditás jelenik meg – ne feledjük, még nem áll a fal. Ettől még abszurdabb itt a létezés, hiszen az utca egyik fele Kelet-, a másik Nyugat-Európa. Kétféle pénz, kétféle tekintet, kétféle étkezési szokás, kétféle ideológia – pár méterre egymástól. Lehetséges ez? Nem hinném, hogy adódhatna jobb táptalaja a mágikus realizmusnak, mint Kelet-Közép-Európa.
(Fordította Székács Vera és Scholz László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 176 oldal, 3290 Ft)
Veress Ferenc: Michelangelo és a vatikáni Pietà
Hatások és követők
Széles körű áttekintést ad a Michelangelo előtti, a korabeli és a következő évtizedekről Veress Ferenc. Savonarolától indulunk, majd a Krisztus siratása-téma feldolgozásának áttekintése következik, hogy végül eljussunk a főtémához, a festett és szoborba faragott Pietà-utánzatok, másolatok szerteágazó történetéhez. Izgalmas szellemi-művészi körkép tárul elénk, olykor a mindennapokra vetett pillantásokkal. Mindvégig érezhető, hogy egy nagy ívűnek ígérkező művészettörténészi pálya első jelentős állomása ez a kötet, mely doktori értekezésből formálódott jelentős témamonográfiává. Jó, hogy a tudományos mélység sosem veszik el benne túlzott aprólékosságban, s nem fedik el a releváns információkat érdektelen megállapítások. (Ugyanakkor a kötet végén kimerítő bibliográfiát is kapunk – részben annotálva.)
Hogy a vatikáni Pietà miért lehet a világ művészetének egyik csodája, arra is igyekszik válaszolni a szerző. A szoboralakok mintha lélegeznének, annyira élők (154.), a részletek bravúrosan kidolgozottak, és mégsem feleslegesek, ráadásul az alkotást egyetlen márványtömbből faragta ki a művész (tudjuk, csak leszedte a felesleget...) – ami már a kortársak csodálatát is kivívta. Főképpen azonban talán mégiscsak a lélektani érzékenység, a sugárzó harmónia, ami magával ragadja nemcsak a tekintetünket, hanem egész valónkat ma is és mindörökké, amíg ember él a Földön.
Akadtak persze szkeptikusok is az évszázadok során, akik értetlenül szemlélték például Mária kirívóan fiatal arcát, de őket is meggyőzte a hideg márvány izzása. Az a belső tűz, melyet egyetlen ember keze volt képes belefaragni a kemény anyagba. Még akkor is, ha közben rettentően e világi szerződésekkel is kellett bajlódnia, és határidők kötötték gúzsba a végtelennel folytatott párbeszéde közben: „Nyilvánvaló tudtára adassék mindenkinek, aki a jelen írást olvassa, hogy a tiszteletreméltó San Dionigi bíboros megállapodott Michelangelo firenzei szobrásszal, miszerint a mondott mester tartozik készíteni egy márvány Pietàt saját költségén, vagyis egy Szűz Máriát ruhában, a halott Krisztussal a karjában, akkorát, mint egy élő személy, négyszázötven dukátért pápai aranyban, a munka megkezdésétől számított egy év leforgása alatt.” (48.)
(Typotex Kiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3500 Ft)
Szív Ernő: Az irodalom ellenségei
Ez egy jókedvű könyv. Még akkor is az, amikor szomorú – azaz majdnem mindig. Szóval olyan kosztolányisan derűs ebben a világban minden, még akkor is, amikor elmúlik ez az egész cécó – vagyis az élet maga. Tavaszban is nagykabátban járnak emberek, egyszer csak aztán, észrevétlenül, a nagykabátokba mégis nyár költözik, Szív Ernő pedig rendületlenül írja négyezervalahányadik tárcáját hóban, fagyban, napsütésben, őszi derengésben szintúgy. Kórházban, lakásban, szabadban, könyvtárban, múzeumban, kisebb-nagyobb terekben és időszeletekben látva magát és láttatva bennünket, olvasókat az omladozó jövő falai közt.
Hogy kik lennének az irodalom ellenségei? Hát mindenki, akinek nem ez a szakmája, a mindene, az élete, a szerelme, az a valami, amiért egyedül érdemes élni, akiknek nem a betűk szaga a legfontosabb a létezés peremén is, akiknek lehetséges egy világ másképpen megfogalmazva, mint betűkben, szavakban és szóközökben.
„Szóval a könyvtárosok mindennap figyelnék, ki miként és mi módon olvas, aztán pedig igazságosan, de elfogultan szavaznának, és a végén döntenének, melyik volt a legmaradandóbb, legszebb, legizgalmasabb olvasás. Különben volt hasonlóra példa a könyvtárak világtörténetében. Egy venezuelai fiókkönyvtárban egy főiskolás fiú úgy elmélyült az Anna Karenina olvasása közben, hogy levetkőzött, anyaszült meztelen lett, ott állt a könyvtárosok és olvasók gyűrűjében, ők meg, miután behajtotta az utolsó lapot, és felsóhajtott, tapsoltak, mintha színházban lennének. Egy berlini könyvtárban egy háromgyerekes édesanya A varázshegy olvasása közben fölemelkedett, és csak vashuzalokkal tudták visszahúzni a könyvtár padlószőnyegére.” (198–199.)
Ahol mindenki olvas, ahol szükség van az irodalomra a hétköznapok szürkeségében is, ott Szív Ernő tárcája kétségtelenül „jobban teljesít” (82–87.). És persze ahhoz is kapunk tanácsot, hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt (56–64.), mint ahogyan most már pontosan ismerjük az ötven év múlva megvalósuló Ilia Mihály-park leírását is (53–55.). És ha ezt tudjuk, akkor már minden könnyebb, nyugodtabban élhetünk és halhatunk – hiszen a Tanár Úr vigyázó tekintete immár örökkön felettünk.
Könnyed és érzékeny tárcák ezek. Nem törékenyek, de sokszor sebezhetők, mert finoman cizelláltak, bravúrral stilizáltak és ötletek tömkelegét ízléssel magukba szorítók. De a vége... – „csak azt tudnám feledni!” A legionella-füzetegy átok heveny tüdőgyulladás naplója, vagyis az elmúlás hirtelen beköszön(t)ő lehetőségével való találkozás pillanatának a rögzítése. Torokszorító szöveg.
(Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 352 oldal, 3499 Ft)
Tolnai Ottó: Nem könnyű
Arany János óta tudjuk, hogy az emberi létezés bonyolult rétegzettségének árnyalt leírására nem alkalmas a nyelv. Ugyanakkor azt is Arany János óta tudjuk, hogy az emberi létezés bonyolult rétegzettségének árnyalt leírására nincs más eszközünk, mint a nyelv. Ottlik óta pedig azt is tudjuk, hogy „elbeszélni nehéz”, sőt, „a regény [értsd: az irodalom] nem szól valamiről, hanem maga a valami”.
Tolnai Ottó tudja mindkét igazságot. S talán éppen ezekre a gondolatokra céloz, amikor – fizikailag sem könnyű – kötetének címet választ. Mert hát hogyan is lehetne könnyű feldolgozni az Arany János-i paradoxont, s miképpen lehetne elboldogulni Ottlik zseniális, ám mégiscsak fából vaskarika elméletével? Ráadásul azóta eltelt ötven, illetve százötven év...!
Miközben Tolnai a világ leírásának hihetetlenül apró részleteivel szöszöl, aközben igazi nagykompozíciót épít. Katedrálisok, piramisok jutnak az ember eszébe, és szimfóniák, nagyoperák. Azok működnek hasonlóképpen: minden részecske a helyén kell hogy legyen bennük ahhoz, hogy igazán „megszólaljon” az épület, a zenekar, az emberi hang. Ez a költő az apróságokból épít katedrálist, a számosságból számlálhatatlant, a megfoghatóból megfoghatatlant, a végességből végtelent: „ugyanis tetszik tudni / nekem valóban / rálátásom van az egészre / még annak a kis elnyűtt / tangóharmonikának a márkáját is / ki tudtam betűzni / azt írta gyöngyház borításán / SCANDAL” (Scandal). Egy ipari alpinistáról szól ez a vers, aki tulajdonképpen kéményseprő szeretne lenni, ha már nem volna ipari alpinista, aki mindennap, amikor csak szeretne (sőt, akkor is, amikor nem szeretne...), lebeghet ég és föld között – mint a költő, mondhatnánk –, s közvetlen barátságban áll nemcsak az élettel, hanem – egy gyors nézőpontváltással – akár a halállal is: „ és akkor a hetedik emeletről / észrevette egy keserű / borostás emberke / látta nagyon megsajnálta őt / az ipari alpinistát / a borostás emberke / azt hitte újabban így akasztanak”. Nem a mondat, csak a hétköznapi logika bicsaklik meg Tolnai Ottó verseiben, miközben ő állandóan új kontextusokat teremt, s szinte végletes öniróniával és humorral veszi körbe az általa újraépített világot.
Palicstól Mostaron keresztül Dubrovnikig, és Dubrovniktól Splitig, Zágrábig ívelnek ezek az önreflektív mondatok az Adria végtelen kékjébe beleolvadó horizonton. Ott és akkor, ahol és amikor az ember már nem tudja, hogy az eget vagy a tengert látja – ott és akkor játszódnak Tolnai Ottó „történetei”, abban a felfoghatatlanul illékony és mégis örök tér- és időuniverzumban – a végtelen közvetlen szomszédságában.
Neki elhisszük, hogy nem lehet könnyű az ott-létezés méltóságát vállán hordoznia: nemhiába gyűjtötte évtizedeken keresztül „a fiatalabb szabadkai szitás” kis rézszitáit az irdatlan munkához. Hiszen „a semmi ágán” üldögélve a híres Homokvárban aligha tehet mást, mint hogy ekként dúdolgat a Palicsi-tó felől érkező hűvös fuvallatban: „velük szitálom át /a semmit akárha először / naponta mindig kitartóan / már-már mániákusan újra és újra” (Naponta újra és újra).
(Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 380 oldal, 3499 Ft)
