Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2024.06.11.
Én kb. két évvel ezelőtt nyílt levélben írtam meg, hogy sok-sok év rendszeres szereplése után többé nem megyek be az ATV stúdiójába. Álláspontomat azzal a meglátásommal indokoltam, hogy az ATV-t egyre határozottabban egy ravaszul kitalált és felépített fideszes propagandagépezetnek kezdtem érezni, ám sokkalta veszélyesebbnek, mint mondjuk a Hír TV-t, ugyanis az ATV jó pénzen megvett és előállított manipulatív vezércselének lényege éppen az, hogy célba véve és elérve a „ballibnek” mondott közönséget, az ellenzékiség látszatát fenntartva kifejezhetetlenül nagyobb károkat okoz, mint mondjuk a Hír TV, a maga „őszinte” és ”nyílt” hazudozásaival. (A köztévének mondott pofátlan pártszócsőnek még a látszatokkal sem kell bíbelődnie.)
Akkori levelemhez mindössze egyetlen ember csatlakozott: Tamás Gáspár Miklós, ám senki mást nem érintett meg a felvetésem, s barátaim közül mind a mai napig továbbra is sokan járnak be az ATV stúdiójába. (Csak emlékeztetőül: akkor annak a véleményemnek is hangot adtam, hogy a politikus részéről megértem, ha él a lehetőséggel, hogy megszólalási fórumhoz jusson, ám a civil szereplők részéről mindezt súlyos politikai hibának tartottam és tartom, civil szereplők részéről valami egészen másnak, simogató érzésnek, hogy „vagyok a tévében”, de ezt most inkább hagyjuk.)
Szóval bejelentettem, hogy nincs tovább, s azóta is ehhez tartom magam. Nem mentem be a tévébe, nem kaptam le magamról teátrális mozdulattal a mikrofont, s nem vonultam végig a kamerák előtt, hanem egyszerűen otthon maradtam, az ATV szerkesztői pedig találtak mást helyettem a műsorukba.
Magyar Péter szerintem jól látja az ATV lényegét. De akkor vajon miért ment be a stúdióba? Miért nem mondta azt, hogy köszönöm, nem!
Amit tett, az politikus részéről “több, mint bűn: ez hiba.” (C'est pire qu'un crime, c'est une faute.”)
Éltem külföldön, láttam, hogy amott miként kérdezik az újságírók a politikusokat, s azok miként reagálnak az olykor kifejezetten durva, személyeskedő, agresszív vagy egyenesen pofátlan kérdésekre. A közönség pedig ítélkezik: az újságíróról is, a politikusról is, annak megfelelően, amit látott és hallott. Az újságíró és a politikus elsősorban önmagáért felelős, azon túl az újságíró a számára felületet biztosító médiumért, a közönségért, a politikus pedig a pártjáért, a politikai mozgalmáért és a választóiért.
Nagy játszma ez, végső soron a hitelesség, a rátermettség, a slágfertigség, a reakcióképesség, a szellem, a felkészültség, a tudás, az intellektus, az irónia, a kritikai érzékenység, az empátia etc. nyíltszínű játszmája. Elő nem fordulhat, hogy a közönség üzengesse meg az újságírónak, miként kell fellépnie, miként kell kérdeznie, mit kell kérdeznie, s milyen udvariassági formulákat kell betartania. Igaz, olyan sincs, hogy a politikus egy adott ponton sértődötten felpattanna, és bedurcizott kiskölök módjára kirohanna a stúdióból. Nem könnyű a politikus élete, az tuti, de nem is kötelező politikusnak elszegődni: a politikus kap ilyen meg olyan kérdéseket, udvariast és udvariatlant, relevánst és irrelevánst, barátságost és ellenségest, s a politikusnak kijut jól fésült riporter és tüskés, kijut simulékony és lágy, mint az aludttej, vagy nyers, mint a ráspoly. A politikus rátermettsége egyebek között épp itt dől el: hogyan válaszol, miként reflektál, képes-e megoldani (és hogyan képes megoldani) a nehéz és nem várt helyzetet, tud-e szellemes lenni, képes-e visszacsípni, tud-e megbocsátó lenni, elegáns és nagyvonalú, van-e benne spiritusz, szellem és tudás, felkészültség és intellektus, humor és irónia, reflexiós és önreflexiós képesség, türelem és kellő indulat, kritikai és önkritikai attitűd és így tovább.
A legpompásabb teszthelyzet a nagy nyilvánosság előtt. Annak próbája, hogy ennél sokkalta kiélezettebb, nehezebb, súlyosabb, kellemetlenebb és megoldhatatlanabbnak látszó helyzetekben majd hogyan, s miként fog viselkedni: mi várható, mi remélhető tőle, s mi az, amire képtelennek mutatkozik.
A politikusi interjú a legfontosabb kötelező gyakorlat, ami olykor a legtöbbet árulja el az illetőről. Igaz, az is sokat elárul, ha a politikus menekül a mikrofon elől, gyáván nem ad interjút, avagy csak annak ad, akiről tudja, hogy az ő szája íze szerint kérdez.
De elsősorban nem ezért írtam a fentieket, hanem azért, ami a másfél perces interjú után történt. Magyar Péter ugyanis közzétette – helyesen – a véleményét az ATV-ről (amit persze már az interjú előtt is tudott, tehát mondhatott volna nemet a felkérésre), aztán – ki tudja, mi okból – közzétette több ATV-s műsorkészítő felekezeti hovatartozását.
Ez viszont már súlyos hiba volt és súlyos bűn. Az Alaptörvény VII. cikk (1) bekezdése az alábbiakat tartalmazza: „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más meggyőződés szabad megválasztását vagy megváltoztatását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy más meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon, akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy a magánéletben kinyilvánítsa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolja vagy tanítsa.” És itt most a legvége az érdekes. A felekezeti hovatartozás az egyik legszenzitívebb adat, amellyel mindenki „maga gazdálkodik”: jogom van azt kinyilvánítani a nagy nyilvánosság előtt, s jogom van a kinyilvánítást mellőzni. Ám senkinek sincs joga az érintett helyett, annak akarata és szándéka ellenére, hozzájárulását mellőzve más felekezeti hovatartozását kinyilvánítani. Ráadásul hogy jön ez ide? Ha például valaki nem kedveli (speciel én nem kedvelem) a Breuer-féle Heti TV-t, akkor kritikájának jeleként nyilvánítsa ki a fenti tévé munkatársainak felekezeti hovatartozását? És attól már érthetővé válik, hogy a kritikával vagy dicsérettel illetett fórum miért rossz, vagy miért jó?
A felekezeti hovatartozás nyilvános felemlegetését, mint „győzedelmes argumentumot” felejtse el mindenki, aki az egyre lepusztultabb, ezer sebből vérző civilizációnk részének tekinti még önmagát.
Politikust, újságírót vagy médiumot pedig bátran illethessünk kritikával, mindenki kedve és vérmérséklete szerint.
A kritikusok kiátkozását és eretnekké minősítését, valamint az önkritikát nem ismerő önfeledt rajongói megnyilatkozásokat pedig engedjük át az ószektatagok után az újszektatagoknak.
