Szerző: DANÓ ANNA
2020.07.07.
Hogy élte meg az elmúlt két hónapot? Volt olyan döntése, ami lelkifurdalással járt?
Nem volt, és orvosként is meghökkentően kevés dolgom akadt. A baleseti intézetben alaposan felkészültünk a járványra, de csak a széle kapott el minket. Tipikus magyar aneszteziológus szakorvos vagyok, aki félállásban közalkalmazott, míg a maradék időmet más kórházak és magánintézmények között osztom meg vállalkozóként. A COVID időszak alatt fontos volt, hogy mindenki csak egy helyen dolgozzon, ne hurcoljuk kórházról-kórházra az esetleges fertőzést. Maradt ez a félállásom, ahol viszont sokkal kevesebb volt a baleseti sérült is. A tervezhető műtéti programok leálltak. Majdhogynem egy hátradőlős időszak volt, eltekintve a folyamatos készültséggel járó feszültségektől.
Ugyanakkor, ha valakit eszméletlen állapotban, a kikérdezés lehetősége nélkül hoztak be, alapból feltételezni kellett, hogy potenciális vírusfertőzött. Minden ilyen sérültet teljes védőfelszerelésben, a fejünk búbjáig beöltözve vittünk végig a diagnosztikán és a sokktalanításon. Ez normál hétköznapokon is izzasztó fizikai igénybevétellel jár, nemhogy védőruhában, amikor szakad rólunk a víz. A rosszabb FFP-maszkok alatt alig van levegő, az arcpajzs pántja abroncsként szorítja a fejet, és arra jön rá még a védősapka. Ezekhez - ha egyszer az ember már hozzáért a beteghez - nem lehet hozzáérni, mert ha mégis megtenné valaki, mindent a szemétbe kellene dobni.
Az volt a legjobb, ha effektíve dolgozni kellett a beteggel, mert akkor az ember arra koncentrált, amit csinált. De ha éppen várni kellett valamire, és nem volt ami elterelje a figyelmem, a falat kapartam, úgy fájt a fejem. Szerencsés esetben rövid időn belül megérkezett az összetört autóból kimentett ember hozzátartózója, aki tisztázhatta, van-e esetleges COVID-fertőzése a sérültnek vagy az esetdefiníció szerint egészségesnek tekinthető...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.