Szerző: ZSÁMBÉKI ANNA
2026.04.24.
Annyi éven át, annyi szakmai terület várta, hogy megtörténjen végre az a változás, amely segíthet, hogy az utolsó vagy utolsó utáni pillanatban megállítsunk, visszafordítsunk romboló folyamatokat. Most elérkezett egy fordulópont, amely több tényező együttállásából jött létre: egyetlen szereplő politikai dinamizmusa, egymást erősítő közéleti helyzetek, a független sajtó és ellenzéki szereplők folyamatos munkája, valamint sokak közösségi aktivitása egyszerre teremtette meg az újraértelmezés és újjáépítés lehetőségét.
A választások után eltelt majd’ két hét azt mutatja, hogy az említett szereplők egyike sem dőlt hátra. Azt látjuk, hogy a váltás folyamatát hasonló dinamizmus fogja jellemezni, a politikai felhatalmazást adók pedig fenntartják a jogot, hogy véleményezzék a döntéseket, szorgalmazzák a jóvátételi folyamatokat, szigorúan véve az elszámoltatást.
Tudjuk, hogy ezekhez idő kell. Tudjuk, hogy van egy prioritási lista. Értjük, hogy nem tud minden azonnal és éppen olyan formában megoldódni, ahogy egyénenként külön-külön szeretnénk. És ott van a félelem is, hogy vajon lehet-e még korrigálni, és ha igen, akkor megvan-e a szükséges szándék, az arra való fogékonyság az ország új vezetésében. És megvan-e a szükséges elhivatottság és kiállási hajlandóság szakmai részről olyan kérdések előtérbe helyezéséről, amelyek nem állnak a prioritási lista élén.
Műtárgy- és műemlékvédelmi szakemberként vajon mikor kezdhetünk erélyesebben integetni, hangosabban elemezni helyzeteket, hogy ne okozzunk zavart, de azért még időben tegyük?
Csak majd miután az oktatásügy elindul egy reményteli úton? És az egészségügy is? Bár utóbbinál vannak biztató vezetői mozdulatok, de várjuk-e meg, amíg tényleg rendeződni kezdenek az életminőségünket elsődlegesen befolyásoló szakterületek. És az elszámoltatás terén vajon számíthatunk-e rá, hogy a kultúrával, a kulturális javakkal való visszaéléseket is előveszi a rendszer, és az igazságszolgáltatás is foglalkozik a kérdéssel?
Zsámbéki Anna: Most vált igazán láthatóvá, hogy rendszerszintű az embertelenség
A szabályozási környezet újraértelmezése során lehetőleg gyorsan el kell jönnie annak a pillanatnak is, amikor kikerül a jogszabályok közül a 2007. évi CVI. törvény 2024. december 6-án hatályba lépett módosítása [V. fejezet 36.§ (12)], amelynek értelmében a magyar állami vagyonba tartozó ingóság reprezentációs célból, protokolláris ajándékként ingyenesen átruházhatóvá vált.
Hiszen számos példát ismerünk az elmúlt időszakból, amelyeket a törvénynek ez a rövid mondata szentesít.
A közgyűjteményi vagyon politikai felhasználásának legerősebb jelképei közül felidézhetjük a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményébe tartozó, II. Zsigmond Ágosthoz kötött díszpáncélt, amelyet 2020-ban a miniszterelnök személyes döntése nyomán, a muzeológiai szakmai kontroll megkerülésével adtak át diplomáciai ajándékként Lengyelországnak.
A múzeumi kontextusból való kiszakítás, az intézményi „kiürítés” emlékezetes példája, amikor 2016-ban az Iparművészeti Múzeum Esterházy-eredetű műtárgyai Fertődre kerültek, tartós és megnyugtató bemutatási koncepció nélkül. Így közkincs helyett leginkább a kastélyfejlesztési projektek és az országos múzeumi rendszer konfliktusának szimbólumává váltak.
Ide sorolható az is, amikor
a Szépművészeti Múzeum tíz értékes festménye egy Habony Árpádhoz köthető, kezdetben titkolt helyszínen lévő magánlakásba került kölcsönzés címén,
alacsony díj ellenében, kétséges biztosítási háttérrel, majd csak a nyilvánosság nyomására került vissza a gyűjteménybe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.