Szerző: SZENTPÉTERI NAGY RICHÁRD
2023.11.12.
Csakhogy – vegyük észre – minden diktatórikus hatalom így beszél. Így szól az afrikai Uganda örök elnöke, így Belarusz diktátora, Kuba vagy Venezuela vezetője. Ekként szólt Hruscsov és Sztálin, Mussolini és Hitler, és így beszélt/beszél térségünk valamennyi kisebb vagy nagyobb autoriter hatalmassága is a múltban és a jelenben. És milliók hitték, hogy ez igaz beszéd.
A párhuzamok és okaik világosak. Ha a Nyugat – vagy bárki bárhonnan – nem szól bele a mi dolgunkba, akkor mi azt csinálhatunk, amit akarunk. Olyan tekintélyuralmat, autoriter kormányzást, autokratikus rendszert, hibrid rezsimet vagy türanniszt építünk ki, amilyen nekünk tetszik. Újabb időkben csak arra kell ügyelnünk, hogy legyenek választások, mert kell, hogy legyenek – hiszen a korszellem nem engedi a nyílt diktatúrát –, de legyen gondunk arra is, hogy sose veszítsük el a hatalmat választásokon, mert a választások nem arra valók, hogy esélyt adjanak a bukásunkra.
Autokratikus hatalmat építeni mindenesetre még ezzel a trükkel sem egyszerű dolog. Mindazonáltal minden bizonnyal könnyebb a piszkos munkát elvégezni egy olyan országban, amelyben a jogállami intézmények még nem alakultak ki. Ezért viszonylag egyszerűen ment végbe a rendszervisszaváltás a szovjet utódállamokban a függetlenedés után, és Belarusztól Azerbajdzsánig gyorsan kifejlődtek az egyeduralmak az 1990-es években. (Hasonlóképpen egyszerűbb volt a szovjetizálás is ezekben az országokban – ugyanezen okokból – az 1920-as években.)
Bejáratott demokráciákat szétverni azonban több munkát és tehetséget igényel. A két világháború között hatalomra jutott autoriter vezetők Salazartól Smetonáig éppen ezt a munkát végezték el sikeresen, hasonlóan a már említett szörnyetegekig. A második világháború után azonban kevesebb példát találunk a bejáratott jogállamok felbomlasztására, hiszen Dél-Amerikától Afrikáig és tovább a politikai rendszerek olyan gyakran változtak, hogy aligha tudtak megszilárdulni. Térségünkben ugyancsak rövid időszak jutott a kvázi-demokráciáknak az 1940-es évek közepétől néhány hónapig, mire teljesen lebontották őket.
Azt kell konstatálnunk, hogy konszolidált, legitimmé vált és kiépült jogállamot az utóbbi időkben a mi térségünkben csak Magyarországon sikerült felszámolni a 2010-es években. Hogy ez a sok történelmi és nemzetközi párhuzam ellenére mégiscsak egyedi siker miként és miért következhetett be, arra sokrétű a válasz. Társadalom-lélektani vonatkozásainak feltárásáért mindenesetre bizton nyúlhatunk a kérdés nemzetközi tudományos feldolgozásához.
Márpedig kifejezetten nagy irodalmuk van az autokratikus rezsimek társadalmi elfogadottságát vizsgáló magyarázatoknak. Kutatások egész sora mutatja ki, hogy az autoriter rendszerek legitimitása mindenekelőtt a váratlanságuknak és egyben fokozatosságuknak, összességükben hihetetlenségüknek köszönhető. Meglepetésszerű fellépésük valósággal sokkolná a közvéleményt, ha a társadalom nem találna azonnal igazolható mentséget a jelenségre azon igény alapján, hogy megértse azokat.
E megértést segíti, ha a közvélemény azt hiteti el magával, hogy az erkölcsi helyzet nem is annyira rossz. Ezért azt az illúziót táplálja magában, hogy az ország vezetői nem hétpróbás gazemberek, nem piti és gátlástalan bűnözők, hanem legfeljebb időnként bűnre hajló rátermett emberek, akik helyenként hibázhatnak akár, de még mindig jobban vezetik az országot, mint más politikusok tennék, vagy mint más országok vezetői irányítják a magukét.
A közvélemény nem tartja lehetségesnek, hogy a vezetők valóban végtelenül gonoszak legyenek. Úgy véli, biztosan jót akarnak az országnak, a népnek, mert az nem hihető, hogy csak a rosszban sántikálnak, egyszerűen nem lehet igaz, hogy olyannyira aljasok, amilyenek valójában. E hamis tudatba nem fér bele az a bűnmennyiség, nem tudatosulhat a galádságok azon mértéke, mérete, mennyisége és kiterjedtsége, amely a rendszerre jellemző, és ami olyan egydimenziós, csak a hatalomért élő emberekre vall, akiknek morális szegénységét a közvélemény egyszerűen nem tudja elképzelni.
Amíg az autoriter rendszerek legitimitását magyarázó eme indokok általánosaknak mondhatók, addig a vezetők magatartását mindenekelőtt az a vezetőtársaiktól, főnökeiktől érkező elvárás magyarázza, hogy cselekedeteikben, gondolkodásukban a morális megfontolásokat hagyják ki a lelki motívumok közül.
Noha neveltetésük az ellenkezőjére indítaná őket, a helyes magatartással szemben mindig a helytelen, az elfogadhatatlan, az erkölcstelen magatartást kell választaniuk, és mindig a bűn mellett kell dönteniük. Tilos félniük a bűntől, a helytelen cselekedet elkövetésétől, nem hőkölhetnek vissza a rossz magatartástól, mert cselekedeteiket nem szabad morálisan mérlegelniük.
A történelem számos korábbi diktatúrájából ismerős felfogást egynémely rendszerek a tökéletességig, az extremitásig vitték, és sikerrel hitették el, hogy az erkölcsös cselekedet a gyengék sajátja, és az erkölcstelen cselekedet a helyes. Az emberi természet színessége miatt e felfogást sok esetben kifejezetten erőltetni, sulykolni és állandóan ellenőrizni kellett, hogy az a tett váljék rutinná, rendszeres, sorozatos, sőt állandósult cselekedetté, amit egyszer sem lehetne elkövetni.
Az erkölcstelen magatartás eme dicsőítéséhez mindenekelőtt amorálissá kell válni, a morális szempontokat teljességgel kiiktatni, eliminálni, semmissé tenni, nem létezővé degradálni. Ennek érdekében hamarosan immorálissá kell lenni, hogy a szemünkben a rossz legyen a jó, és a jó legyen a rossz. (Különös mindenesetre, hogy számos hasonló rendszer éppenséggel kereszténynek vagy keresztényinek mondta magát, noha éppen keresztényietlenségével tűnt ki.)
A magyar autokratikus rezsimet ugyanakkor a magyar történelem perspektívái között különlegessé teszi, hogy e rendszert nem külső hatalom erőltette a népre (sőt, a külvilág éppenséggel idegenül tekint e rendszerre, és aligha érdekelt a fenntartásában), hanem belső okok következtében alakult ki. A legutóbbi elnyomó rendszerrel, az államszocialista diktatúrával szemben ugyancsak egyedi vonása az, hogy a magyar közvélemény mostanáig lényegében úgy gondolta, hogy nemigen fog sokáig tartani.
Ama rendszernek a fenntartása nem rajtunk múlott, és egyébként is azt hittük, hogy sokáig tart majd. Kezdetben az lehetett a benyomásunk, hogy e mostani rendszer fennmaradása rajtunk múlik, és nem hihettük, hogy sokáig velünk marad, holott igen erősnek látszott.
Talán hozzá kell szoktatnunk magunkat a gondolathoz, hogy a mai magyar politikai rendszer stabilitása immáron nem rajtunk múlik, és alighanem sokáig fog tartani. Egyrészt azért, mert semmi ráhatásunk sincsen a fenntarthatóságára, megdönteni végképp nem tudjuk, másrészt azért, mert olyan szilárdan megkötött már a magyar talajon, mint a beton.
E förtelmes rendszer vége akkor jöhetne el, ha társadalmunk felismerné a rezsim végtelen erkölcstelenségét, és még lenne elég erkölcsi érzéke, maradna annyi erkölcsi tartása, összekaparna annyi erkölcsi erőt, hogy nemet mondjon rá.
