Először azt hittem, hogy amikor a magyarországi tanárok és diákjaik tiltakozó mozgalmának ellenzői azt írják és nyilatkozzák, hogy nem találják a törvénykönyvekben a „polgári engedetlenség” fogalmát, akkor vagy tréfálnak, vagy tudatlanságot színlelnek. A frázist már nagyjából egy hónapja ismételgetik anélkül, hogy bárki ellentmondana nekik; ez már gyanús volt. Ezek után az is föltűnt, hogy maguk a tiltakozók se tudják, hogy a „polgári engedetlenség” (civil disobedience) mit jelent, többen valaminő rejtelmes okból a „vadsztrájk” (wildcat strike) fogalmával tévesztik össze, amelyet történelmileg jó fél évszázaddal megelőz.
Pedig Henry David Thoreau (1817-1862) híres esszéje, A polgári engedetlenség iránti kötelesség (1849) Magyarországon is több mint évszázada közismert és népszerű, magyar fordítása legutóbb 2015-ben jelent meg a budapesti Fekete Sas cég kiadásában, de korábban is többször, általában a Walden c., ugyancsak híres traktátussal, az ökológiai gondolkodás és életérzés alapító iratával, az egyszerű élet panegirikuszával együtt. Pár évtizede még a „polgári engedetlenség” honunkban is az általános műveltség része volt, annál is inkább, mert hiszen a demokratikus ellenzék is a polgári engedetlenséget gyakorolta, s evvel némi föltűnést keltett. (Persze manapság a demokratikus ellenzék – „a másként gondolkodó” kisebbség – semmi egyéb, mint a restaurációs, ellenforradalmi beszédgyakorlatokban a fölvilágosodással kezdődő sátáni sorozat darabjainak egyike, ennélfogva éppoly ismeretlennek tekinthető, mint a nevén kívül a titok bakacsin leplébe burkolt Kazinczy Ferenc vagy Berzeviczy Gergely.)
A polgári engedetlenség nem lehet benne a törvénykönyvben, mert nem jogi, hanem erkölcsi (a kanti értelemben gyakorlati) fogalom. A polgári engedetlenség azt jelenti, hogy a szabad honpolgár valamely törvényhelyet, szabályt, rendeletet igazságtalannak, tehát erkölcstelennek tekint, ezért nyilvánosan bejelenti, hogy – lelkiismereti okokból – nem fog neki engedelmeskedni, és vállalja tettéért a büntetést.
Fontos megjegyeznünk, hogy a polgári engedetlenség gyakorlója nem a szerinte igazságtalan jogszabály eltörlését követeli (az lázadás vagy forradalom, nem polgári engedetlenség), hanem mint szuverén egyéniség – akinek a véleménye fogalmilag és erkölcsileg egyenértékű az államéval vagy más, rendelkezésre följogosított közületével, ha jogilag és politikailag nem is az – cselekvőleg érvényesíti lelkiismeretének és racionális erkölcsi eszmélkedésének parancsát. Maga Thoreau nem volt hajlandó adót fizetni Massachusetts államnak, mert az akkori mexikói háborúban az akkori Egyesült Államok a saját határain kívülre is elterjesztette volna a rabszolgatartást. Ezért néhány hónapig börtönben is ült. Thoreau azt is nyilvánosan ellenezte, hogy a rabszolgatartó tagállamokból a szabad tagállamokba elszökött fekete (volt) rabszolgákat visszatoloncolják illetőségi helyükre és visszaszolgáltassák őket „tulajdonosuknak”.
A polgári engedetlenséget „passzív rezisztenciának” (ellenállásnak) is nevezték. Thoreau legnevezetesebb követői (Tolsztoj, Gandhi, Martin Luther King) úgy óhajtottak nagy léptékű társadalmi változásokat elérni, hogy eltekintettek az erőszak alkalmazásától. Ez nem szó szerint azonos a polgári engedetlenséggel, amelynek a gyakorlója explicite elismeri a hatályos jogszabályok törvényességét – még ha helyénvalónak is tartaná a megváltoztatásukat az erre alkotmányosan följogosított szervek által –, és kifejezetten aláveti magát a törvénysértés miatt szokásosan kiszabott szankciónak.
Ugyanis a polgári engedetlenség erkölcsi indítékú – nyilvános, de többnyire egyéni (személyes) – törvénysértés, ezért sem lehet benne a törvénykönyvben, ahol műveletlen emberek keresgélik; a rendszeren belüli (győzelmet nem célzó) formája a rendszer elutasításának.
A magyarországi tanítók és tanárok meg a diákok tiltakozása csakugyan polgári engedetlenség, de sok vonatkozásban nem tipikus. A lényeg megvan – az igazságtalannak vélt (szerintem is igazságtalan) sztrájktörvény nyílt megszegése –, de más jellemzők már sajátosabbak. A tiltakozók egy része a polgári engedetlenség hatályos jogszabályból származó szankcionálása (a sztrájkoló tanárok elbocsátása) ellen tüntet, márpedig a polgári engedetlenség attól az, ami, hogy elismeri a történetesen éppen uralkodó államrendszer büntetőhatalmát, ha el is utasítja tartalmilag a szóban forgó jogszabályokat (mint erkölcsteleneket).
Ez független attól, hogy miként vélekedünk arról: milyen az ügyben eljáró hatóságok (a tankerületi igazgatóságok) szellemi, morális és politikai színvonala. Ez már a jó kormányzás kérdésköréhez tartozik. Civilizált kormányzatok általában nem szokták a szemmel láthatóan jóindulatú és békés engedetlenséget nagyon szigorúan büntetni, éppen azért, mert a polgári engedetlenségben a szakítás mozzanata mellett megvan az állampolgári lojalitás mozzanata is. A törvénytisztelő rebellis olyasvalaki, akit az értelmes kormányzat, noha nem szeret, megbecsül. A tüntetések éppen az igazságtalannak és ostobának érzékelt, aránytalan büntetések miatt sikerültek ilyen hevesre. A jó kormányzást nem lehet passzív rezisztenciával kikényszeríteni, hozzá reformokra lenne szükség. Legalább. (A tiltakozók megrágalmazása, gyalázása, manipulálása, bár nem teljesen eredménytelen, nem oldja meg a duzzogó, morcos kormány gondjait.)
A másik sajátos vonás: a polgári engedetlenség rendszerint nem a tiltakozók saját ügyében, saját érdekében szokott föllépni, hanem vagy a másokéban, vagy a közösség egyetemes érdekében.
A törvénytelen (wildcat) sztrájk, olykor csak részleges munkabeszüntetés béremelést követel – ami természetesen nem helytelen: nem kell hogy minden megfeleljen a polgári engedetlenség fogalmának! –, de egyben a sztrájktörvény módosítását és az oktatásügy irányításának (pl. a tankönyvhasználatnak és a tantervek alakításának, az oktatásfinanszírozásnak stb.) a megváltoztatását is. Amennyire átlátom a helyzetet (olvasva a tudtommal legjobb szakemberek írásait), ezek szerintem arányos és indokolt követelések vagy inkább javaslatok. Akkor is, ha evvel túlléptük a polgári engedetlenség fogalmi határait. Az engedetlen tanárok fenyegetése és kollektív elbocsátása – amit igazságtalan, rossz kormányzásnak fog föl a lázongó fiatalság – annak a nemzedéknek az első intenzív politikai tapasztalata, amely 10-15 év múlva az országot irányítani fogja, s amelynek első teendője az lesz, hogy megszüntesse a ma kormányzó magyar (szélső)jobboldal eszmekincsét és históriai befolyását, ideológiai és politikai hegemóniáját.
Aggasztó, hogy sorsdöntő világszemléleti küzdelmek folynak olyan felek között, akik csekélyke olvasás helyett egyszerűen csak találgatják, hogy mi is lehet vajon annak a hagyománynak a tartalma, amely jó esetben univerzális, nem annyira kedvező esetben nyugati vagy európai. Az imént még a saját tradíciónk része is volt, akkor, amikor a delikvensek még könyvhöz, de legalább lexikonhoz nyúltak, ha valamit nem értettek pontosan...
ITT OLVASHATÓ
