Szerző: BIRKÁS GYÖRGY
2025.10.27.
Ma is az üres percek, a várakozás, a hosszú vasárnap esték alkalmasak lennének arra, hogy elménk szabadon kalandozzon, új kapcsolatokat fedezzen fel, megoldásokat találjon rég elfelejtett problémákra. Egy séta vagy a zuhany alatt jönnek a legjobb ötletek. De mostanában már nem nagyon vannak üres percek, a várakozás alatt a mobiltelefont, vasárnap esténként a képernyőt bámuljuk.
Pedig a történetmesélés kompetenciája évezredeken át az emberi kultúra gerincét alkotta. A nagyszülők a tűz mellett meséltek, a vándorló dalnokok versekben őrizték a történelmet, a falvak idős bölcsei pedig szájhagyomány útján adták tovább a közösség tudását. Ez a képesség nem csupán szórakoztatás volt, hanem kognitív munka: a mesélőnek emlékeznie kellett, improvizálnia, érzékelnie kellett a hallgatóság reakcióit, és ennek megfelelően alakítania a narratívát. Az elme folyamatos edzésben volt.
A könyvnyomtatás feltalálása forradalmasította a történetek terjesztését, ugyanakkor el is
kezdte koptatni az orális hagyomány művészetét. A nyomtatott szó megjelenésével már nem kellett minden történetet fejből tudni. Szókratész aggodalma már az írás kezdetén megfogalmazódott, attól félt, hogy az írásbeliség gyengíteni fogja az emlékezőképességet és a belső gondolkodást. Valóban, ahogy a könyvek elterjedtek, a memorizálás művészete fokozatosan háttérbe szorult. A történetmesélés kevésbé vált interaktív, közösségi élménnyé, és egyre inkább magányos olvasássá alakult.
Amikor az 1970-es években a zsebszámológépek megjelentek, egy újabb kognitív készség került veszélybe. Az alapvető matematikai műveletek (összeadás, kivonás, szorzás, osztás) évszázadokon át kötelező mentális gyakorlatok voltak. A kereskedők, mesteremberek, még a háziasszonyok is fejben számoltak. Ez nem csupán gyakorlati készség volt, hanem az elme edzése is, a fejben számolás fejleszti a munkamemóriát, a koncentrációt és a problémamegoldó képességet.
A számológép megjelenésével ezek a kognitív izmok lazulni kezdtek. Az oktatásban vita robbant ki, vajon szükséges-e még megtanítani a gyerekeket fejszámolásra, ha egy gép gyorsabban és pontosabban el tudja végezni ugyanazt? A válasz pragmatikus lett, persze hogy szükséges a gép használata a hatékonyság érdekében. De valami el is veszett, az a belső bizalom, hogy képesek vagyunk saját elménkkel megoldani numerikus problémákat.
Generációk nőttek fel úgy, hogy már alapszinten sem bíztak saját számolási képességeikben.
Talán a leglátványosabb példa a GPS-technológia térnyerése. Néhány évtizeddel ezelőtt az emberek térképeket tanulmányoztak, útirányokat jegyeztek meg, figyeltek a környezet jellegzetességeire, tájékozódási pontokat kerestek. A városi utcahálózatok ismerete büszkeség volt, a vidéki ösvények, rövidebb utak felfedezése pedig kaland. A navigáció kognitív kihívás volt, amely folyamatosan edzette az agyat.
A GPS megjelenésével ez a készség már alig szükséges. Ma már kevesen vannak, akik akár néhány csillagképet is fel tudnak ismerni. Egy Scientific Reportsban publikált kutatás szerint a gyakori GPS-használók nemcsak rosszabbul boldogulnak önálló navigációval, hanem képalkotó vizsgálatok szerint hippokampuszuk is másképp működik. A hippokampusz az agy azon területe, amely a térbeli memóriáért, a tanulásért és az új információk rögzítéséért is felelős. Ha nem használjuk, gyengül, éppen úgy, mint egy izom, amelyet nem mozgatunk. London híres taxisofőrjeiről évtizedek óta tudjuk, hogy kiterjesztett hippokampusszal rendelkeznek a város bonyolult utcahálózatának memorizálása miatt. A GPS-generációnál ez a kognitív fejlettség hiányzik.
A számítógépek automatikus helyesírás-ellenőrzése és szövegkiegészítése miatt egyre kevésbé figyelünk a helyes írásmódra is. A ceruzával vagy tollal való írás finommotorikus és kognitív gyakorlat, amely fejleszti az elme-kéz koordinációt és a nyelvi tudatosságot. A kézírásos jegyzetelés hatékonyabb a tanulásban, mint a gépelés, mert lassabb tempója mélyebb feldolgozást kényszerít ki. Mégis, egyre kevesebb fiatal tud összefüggően, olvashatóan kézzel írni.
Az okostelefonos kamerák mindenütt jelenléte megváltoztatta emlékezési stratégiánkat. Ahelyett, hogy tudatosan megfigyelnénk és megjegyeznénk egy helyszínt, eseményt vagy személyt, gyorsan készítünk egy fotót azzal a gondolattal, hogy majd később megnézem. Kutatások szerint ez a "photo-taking-impairment effect" (fényképezési károsodás hatás) azt eredményezi, hogy kevésbé emlékszünk arra, amit lefényképeztünk, mint amire csak figyelünk.
A digitális kommunikáció korában egyre kevesebb gyakorlatot szerezünk a közvetlen, szemtől szembeni beszélgetésekben. A szociális készségek (a testbeszéd olvasása, a társalgás ritmusának érzékelése, a kényelmetlen szünetek kezelése, vagy a konfliktusos helyzetek azonnali megoldása) mind olyan kompetenciák, amelyek gyakorlást igényelnek. Az üzenetküldés és az email lehetőséget ad az átgondolásra, szerkesztésre, akár a válasz elhalasztására vagy elkerülésére. Ez kényelmesebb, de így kimaradunk a spontán, valós idejű emberi interakciók gyakorlásából. Ez már nem csak a tinédzserek, hanem a huszonévesek problémája is.
Az időérzékelésünk is romlott. Mielőtt mindenki zsebében okostelefon volt órával, az emberek belső időérzékükre támaszkodtak. Megtanulták érezni, körülbelül mennyi idő telt el, mikor kell indulni, hogy időben érkezzenek. Ma már reflexszerűen nézzük a telefont minden egyes esetben. Ez apróságnak tűnhet, de a belső időérzék egy olyan alapvető tájékozódási képesség, amely segít a nap strukturálásában és az önálló időbeosztásban.
Ezek a példák mind ugyanarra a központi problémára mutatnak: a modern technológia kényelme fokozatosan kiiktatja az emberi elme természetes funkcióit. Amit megkönnyít, azt egyben el is satnyítja. Persze ez nem azt jelenti, hogy vissza kellene térnünk a barlangokba vagy eldobnunk az okostelefonokat. De tudatában kell lennünk annak, hogy minden technológiai mankó átvesz egy-egy kognitív funkciót is, és ez hosszú távon a mentális ellenállóképességünk, alkalmazkodóképességünk és kreativitásunk rovására mehet.
Az unalom hiánya különösen aggasztó. A múltban az unalom volt az a mentális tér, ahol a kreativitás kibontakozhatott. A modern digitális kor azonban minden ilyen részt kitölt. Értesítések, ajánlott tartalmak, végtelenül scrollolható feedek. Az agyunk soha nem pihen, soha nem unatkozik, de közben egyre kevésbé képes kreatív munkára.
És még nem beszéltünk az MI-ről, ami a problémamegoldást is átveszi tőlünk. Majd a következő részben.
