Szerző: SZALAI JÚLIA
2021.06.13.
Merőben technikai okok miatt, az előkészítő ’projektben’ nem volt módom részt venni; a vállalkozásról személyesen csak a megjelent kiváló összeállításból értesülhettem.
Az itt következő írást ezért amolyan megkésett ajánlásnak szánom: Zsuzsa iránti mély tiszteletem és hálám kifejezéseként, és több mint öt évtizedes – olykor konfliktusteli – barátságunknak a nagy évfordulón külön megerősített névjegyeként.
Írásom a nyolcvanas években formálódott szociálpolitikai elképzelésekkel foglalkozik. A koncepció alakítását kísérő vitákról és konfliktusokról az összeállításban a Zsuzsával készült hosszú életút-interjúból[1] vett részlet és Závada Pál ajánlása szerepel. Ferge Zsuzsa szavai így szólnak:
„A társadalompolitikai osztályon a legfontosabb belső vitáink már úgy ‘87 táján arról szóltak, hogy van-e a rendszer összeomlásához vezető válság, vagy nincs. A többség szerint volt. Azt hiszem, egyedül maradtam a véleményemmel, hogy a rendszer nem tud összeomlani, ezért nem beszélhetünk válságról. Nem mintha azt szerettem volna, hogy maradjon minden a régiben, hanem mert nem tudtam elképzelni, hogy ez összeomlik. Tévedtem, amit elég hamar beláttam. Legalább annyira, hogy a következő szervezkedést, ami 1988 tavaszán a TDDSZ (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete) megalakulásához vezetett, már együtt csináltuk. […] Látszott, hogy a rendszer gyorsan halad az összeomlás felé, az igazi kockázatok megszűntek. Közben azért az intézetben valószínűleg halmozódtak a feszültségek. Ezek végül ahhoz vezettek, hogy egy nagy osztálybeszélgetés során megkérdőjelezve éreztem a kompetenciámat. Így ‘89-ben eljöttem az intézetből.”(Kiemelés – Sz.J.)
E szavakra reagálva, Závada Pál, a Ferge-osztály egykori kutatójának harmincöt év távlatából megfogalmazott szemérmes bocsánatkérése így szólt: „Tekintve, hogy a Zsuzsa által itt fölidézett beszélgetéseknek – szégyellem, de meglehetősen passzív – részese voltam, számomra máig is megrendítően emlékezetes példái ezek a helyzeteinkről és véleményeinkről szóló vitának, a tévedés tiszteletre méltó belátásának és a kompetencia méltatlan megkérdőjelezésének.”
Mint a Zsuzsa vezette egykori kis kutatócsoport tagja és e beszélgetések aktív részese, (sőt, vitáink mintegy ’főkolomposa’), ezzel az írással saját emlékeimet szeretném felidézni. Ha évtizedekkel megkésve is, ezek az emlékek talán segítenek eloszlatni Zsuzsa máig fájdalomteli visszaemlékezését osztálya illojalitásáról, miszerint az egykori szociálpolitikai reformterveken munkálkodván, a vezetésével dolgozó kollektíva akár egyetlen percre kompetenciáját kérdőjelezte volna meg.
Vitáink valóban voltak. Ezek azonban – az én emlékeim szerint – politikai viták voltak. A nézeteltérések egyetlen percre sem Zsuzsa fölényes tudásával és értékrendjével, beállítódásának erkölcsi tartalmával álltak összefüggésben...
