Én tökéletesen egyetértek azzal, hogy az Európai Bizottság visszatartja a Magyarországnak szánt milliárdokat, mivel teljes joggal és megalapozottan úgy látja, hogy az európai adófizetők pénzének magyarországi sorsa nem transzparens, s jó okkal azt gyanítja, hogy a hatalmas összegek nem oda jutnak, ahova szánták azokat, hanem az állami kereteket öltött, fékevesztett és totálisan gátlástalan korrupció nyeli le a tízmilliós magyar lakosságnak szánt eurómilliárdokat, hogy aztán a pénz a jól kiépített csatornákon át a maffiaállam legfőbb vezetőinek és mindenre kapható klientúrájának, hűbéreseinek és vazallusainak a számláin landolhasson.
Egyetértek!
Csakhogy tegnapi hír, hogy az Európai Bizottság megháromszorozta a Gázának nyújtott „humanitárius” támogatást. Vagyis az Európai Unió a Gázának nyújtott eddigi támogatását transzparensnek tartja és az összegek felhasználását a meghatározott célokkal és szándékokkal megegyezőnek tekinti.
Most akkor azt kellene eldönteni, hogy az Európai Bizottságban vajon csupa látni, hallani, olvasni és felfogni képtelen gyengeelméjű ül-e, avagy az EU tényleg helyesen értékeli a helyzetet, mert a Gázának szánt „humanitárius” segélyt valóban azokra a célokra szánta, amelyekre a gázai övezetben eddig is felhasználták, s ezután is „rendeltetésszerűen” fel fogják használni: a legmocskosabb korrupcióra, a Hamász vezetői luxuséletvitelének biztosítására, csecsemők lefejezésére vagy terhes asszonyok hasának felmetszésére alkalmas gyilkoló eszközök beszerzésére, kiterjedt fegyvercsempészésre, rejtőzködésre és civilek fogvatartására szolgáló alagútrendszerek kiépítésére, civil lakosság elrablására alkalmas egységek motorizált felszerelésére, az egész zsidó-keresztény civilizációt fenyegető barbár terrorizmus további gründolására és fenntartására?
Ma, vasárnap országgyűlési választásokat tartanak Lengyelországban, ahol a nacionalista, kereszténykonzervatív Jog és Igazságosság párt (PiS) két ciklus óta kormányoz, és most kétesélyes küzdelemnek néz elébe. A legnagyobb ellenzéki kihívó a volt Európai Parlamenti elnök, Donald Tusk vezette Polgári Platform (PO), amely nemrégiben többszázezres, saját becsléseik szerint milliós tüntetést tudott tartani Varsóban, és lehetséges koalíciós partnereivel kormányzásra készül.
Hogyan szorultak háttérbe az igazán fontos témák a kampány során? Mi a baloldal jövője Lengyelországban? Befolyásolhatják-e az utóbbi években elégedetlenségüknek erőteljesen hangot adó nők a csata kimenetelét? Interjú Marta Tycner történész-közgazdász kutatóval.
Mérce: Először is szeretnélek általánosságban kérdezni a választások fő ütközőpontjairól. Melyek a fő törésvonalak, a fő csataterek?
Marta Tycner: Ez a kampány nem annyira a vitákról szól… Nem meglepő, ez sok helyen így van, különösen egy ilyen heves kampány esetén, ahol ilyen világos a két tábor, a Donald Tusk-féle PO és a Jarosław Kaczyński fémjelezte PiS támogatói közötti választóvonal. A két fő tábor úgy festi le ezt a választást, mint a végső győzelemért vívott csatát. Gonosznak nevezik egymást, és megmentőként mutatják be magukat. Ez a lengyel politika legmeghatározóbb törésvonala, ez már évek óta így van...
Az utolsó pillanatig teljesen kiélezett a sorsdöntőnek beállított vasárnapi lengyel választás: Bár a kormányzó PiS győzelme ezúttal is simának ígérkezik, az utolsó közvélemény-kutatások szerint a nyugatos ellenzék legalább akkora eséllyel szerezheti meg a Szejmben a többséget, mint a szélsőjobbal való kényszerházasságra szoruló jobboldali konzervatívok.
A korábbi választásokon Lengyelországban viszonylag jól vizsgázó közvélemény-kutatások szerint a PiS által dominált jobboldali szövetség stabilan tartja az előnyét. A reprezentatív mérések átlaga szerint hét százalékponttal, 37-30 arányban vezetnek a legnagyobb ellenzéki tömb, a Tusk-féle Polgári Platform (KO) előtt, és ez a különbség a kampány végére sem látszik csökkenni.
Hogy mégsem mehetnek biztosra, mégiscsak a saját visszaesésükből fakad. Négy éve, a 2019-es választásokon Kaczyńskiék 43,6 százalékot szereztek, amivel akkor, ha szűken is, de megszerezték az abszolút többséget (ezt mára formálisan elvesztették a koalíción belüli eróziók miatt). Erre most nem sok esélyük van, bár ha valamelyik bejutásra esélyes párt meglepetésre a bejutási küszöb alatt maradna, még akár ez is előfordulhat.
A polgári-baloldali ellenzék azonban együttesen a szavazók 50-51 százalékára számíthat papírforma szerint. A KO 30 százaléka mellett egyaránt 10-11 százalékon áll az egyház megadóztatásával és a 35 órás munkahéttel kampányoló baloldali tömb (Lewica), valamint a Harmadik Út nevű, sajátos összetételű választási szövetség. Utóbbit a volt tévés műsorvezető, a politikába a 2020-as elnökválasztáson berobbanó, egy időben Tusk potenciális kihívójának látszó Szymon Hołownia centrista platformja, valamint az agrárius Parasztpárt alkotja.
Ők, a baloldal és Tuskék együtt jelentik a “demokratikus ellenzéket”. Ők négy éve még közösen indulva szenvedtek vereséget. Most külön vágnak neki (bár ezek a tömbök egyenként is több párt együttműködésén alapulnak, a lengyel pártstruktúra kifejezetten sokszínű), de még így is lehet esélyük.
Ez az arányos, listás választási rendszerből is következik, ami sokkal kevésbé jutalmazza a győztest a magyarnál, bár a jelenlegi kormánypártok felé torzít így is: a nemzeti választási bizottság hiába javasolja régóta a vajdaságonként kiosztható képviselői helyek számának demográfiai korrekcióját, ennek a Szejm évek óta nem tesz eleget, ezért Varsónak például csak húsz hely jut a népességszám alapján reális 34 helyett. Ha a PiS és a Polgári Platform ugyanannyi szavazatot szerezne, a kormánypártok vidéki bázisainak felülsúlyozottsága miatt Kaczyńskiék egyértelműen több képviselői helyet szereznének a kritikák szerint.
Akár egy-két százalékpontnyi eltolódás is jelentős különbségeket hozhat a Szejmben, a területi választókerületenkénti külön számítások miatt a mandátumbecslések rendkívül bizonytalanok. A parlamenti többséghez 231 képviselő kell a 460 fős Szejmben, a baloldali-polgári ellenzék pedig együttesen éppen ennek a környékén áll az utolsó hét kutatásai alapján. A közvélemény-kutatók közül az Opinia24 szerint 226 helyre számíthatnak, vagyis a kritikus határ alatt maradnak. Egy másik cég, a Kantar modelljei alapján viszont 250 képviselővel egész simán meglenne a többségük. Az állami CBOS legutólsó becslései alapján szintén az ellenzéki tömb többségét hozta ki 234 hellyel.
Az ellenzéki térfélen azzal biztatják a szavazókat, hogy itt a valós esély a nyolc éve kormányzó jobboldal leváltására, ennek pedig a beállításukban egzisztenciális tétje van. Donald Tusk az október eleji, 6-800 ezres nagy varsói demonstráción i szokás szerint azzal vádolta régi ellenfelét, Kaczyńskit, hogy ki akarja vezetni az Európai Unióból Lengyelországot – vasárnap pedig szerinte civilizációs választás, “Kelet” és “Nyugat” közötti döntésről van szó.
A magyarországihoz hasonlóan élesen megosztott közvéleményt a PiS eközben Tusk démonizálásával tartja kézben, idegen érdekek képviseletével, sőt azzal vádolva az ellenzék vezetőjét, hogy Lengyelországot német és orosz gyarmattá akarja tenni, és győzelme esetén megnyitná a kaput a tömeges migráció előtt.
Utóbbi volt a kampány fő témája, a hajrában nemzetközi bonyodalmakat is okozva. A PiS fő kampányüzenete (“Biztonságos jövőt a lengyeleknek”) az anyagi stabilitáson és a haderőfejlesztésen túl a tömeges migráció elutasításán alapszik, aminek szimbóluma a Belarusz határra épített határkerítés. Ezért is támadták élesen és rendelték el a mozikban egy kormányzati figyelmeztető videó lejátszását Agnieszka Holland filmje előtt, hiszen abban a rendező a kormányzati keretezéssel elég markánsan szembehelyezkedve ábrázolta a menekültsorsokat.
Ez összességében ugyanúgy nem befolyásolta a párttámogatottságokat, mint az, hogy kiderült, az elmúlt években Lengyelország több mint félmillió munkavállalói vízumot adott ki Afrikában és Délkelet-Ázsiában, a gyanú szerint 5000 eurós nem hivatalos árfolyamon. A botrányra hivatkozva Németország is visszaállította részlegesen a határellenőrzést, de az ügyet a lengyel kormány a szokásos németellenességre rájátszva semlegesítette, a közmédia pedig lényegében elhallgatta az egész témát...
A választási közvélemény-kutatások elég pontosak Lengyelországban, a választási rendszer aránytalanságai miatt mégis nehéz előrejelezni, hogy a hat és fél százalékkal vezető Zjednoczone Prawica (Egyesült Jobboldal) lista, tehát Jaroslaw Kaczynski 2015 óta kormányzó Jog és Igazságosság Pártja és szövetségesei, vagy annak a liberálisabb konzervatívoktól és kereszténydemokratáktól a baloldalig terjedő ellenzéke nyerhet parlamenti többséget a mai lengyel választáson. Az ezt és a legfrissebb lengyel előrejelzéseket is bemutató tegnapi posztomat ma azzal egészítem ki, hogy mégis mi lehet az igazság, és hogyan fedezhetjük fel, ha alaposan belemászunk az adatokba.
Erre sokan lehetnek majd kiváncsiak ma este, mert este kilenckor megjelenik majd egy exit poll, aminek 2019-es és 2015-es elődje szinte természetfeletti módon pontosnak bizonyult, viszont a lassan beérkező részeredmények minden bizonnyal még jobban ellentmondanak majd neki, mint a korábbi években. Az idei választás előtt ugyanis számos új, egészen kicsi szavazókörzetet hozott létre a kormányzó többség faluhelyen, hogy ott megnövelje a részvételt a szavazásra igyekvők közlekedési útvonalának rövidítésével. Ezekben a rendhagyóan kicsi szavazókörzetekben pedig nyilván sokkal gyorsabban végeznek majd a számlálással, mint máshol. Emiatt egyrészt a Parasztpártot is tartalmazó Trzecia Droga (Harmadik Út), másrészt meg a kormánypárti lista is félrevezetően jól állhat majd a korai részeredményekben. De ettől még egy exit poll is tévedhet éppen eleget.
Kaczynskiék 2015-ben éppen csak 1,1%-kal nagyobb szavazataránnyal szereztek egypárti mandátumtöbbséget, mint az a 36,5, amire most számíthatnak a közvélemény-kutatások átlaga szerint. Mellettük szól az is, hogy azóta inkább a tőlük jobbra álló, libertáriánus, szélnacionalista és EU-ellenes, mint a tőlük lengyel értelemben balra álló tábor növekedett pár százalékponttal. Az előbbiek most is a Konfederecja listán álltak össze a választásra...
ÉLET ÉS IRODALOM Szerzők: SZELÉNYI IVÁN, MIHÁLYI PÉTER 2023.10.13.
A rendszerváltás első éveiben, 1988 és 1992 között, Magyarországon a domináns ideológia a liberalizmus volt. A miniszterelnök Antall József lett, aki az MDF-et a népi-nemzeti irányzat, a kereszténydemokrácia és a nemzeti liberalizmus három alappillérén nyugvó pártként határozta meg. Az SZDSZ fenntartás és kiegészítő jelzők nélkül, „tisztán” liberális párt volt. A Fidesz magát „liberális, radikális és alternatív” erőként definiálta. Mind a három párt körül létezett egy-egy jó neveket felvonultató liberális intellektuális holdudvar is. 2023-ban vannak továbbra is liberális gondolkodók, de nincs liberális politikai erő. Mi történt? Miért vált a liberális (valamint a neoliberális és a balliberális) jelző egyaránt politikai szitokszóvá? Tanulmányunk célja ennek végiggondolása.
Alapvető hipotézisünk, hogy a magyar liberalizmus nem tudta feloldani a három liberális alapérték feszültségeit és ellentmondásait. Egyszerűbben: nem volt megoldása az egyéni szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás mai kihívásaira. Az egyenlőség kérdését átengedte az arra alkalmatlan kommunista utódpártnak („fizessenek a gazdagok”), a szolidaritást érintő kérdésekben pedig a Fidesz esetenként meggyőzőbben (és minden esetben hangosabban) érvelt. Ilyen volt – például – a 2008-as „szociális népszavazás” ügye a 300 forintos egészségügyi vizitdíjról és az egyetemi tandíjról. Ma Magyarországon nincs számottevő választói támogatással kalkuláló liberális politikai erő, miközben a kérdést ebben a formában egyáltalán elfogadó szavazópolgárok nagyobb része inkább liberális, mint illiberális vagy antiliberális. Milyen abszurd helyzet...
Három évtized távlatából úgy látjuk, két magyarázata is van annak, hogy a liberalizmus mint vonzó, magas rendű és egyben könnyen érthető hívószó miért nem vált többségi ideológiává. Egyfelől az derült ki, hogy az egyszer már megvalósult társadalmi célok – mondjuk a szólásszabadság és az általános választójog – elvesztik mobilizáló erejüket, másfelől pedig azt kellett a közügyek iránt akár csak minimális érdeklődést mutató átlagszavazónak megtapasztalnia, hogy a liberalizmust alkotó három elv a gyakorlatban újabb és újabb erkölcsi-szellemi elágazásokhoz vezet, és ennek során a három alapelv egyidejű igenlése már egyáltalán nem magától értetődő. Világtörténelmi léptékkel mérve persze ezek 1989/90-ben is tudható tények voltak, mégis a rendszerváltás eufóriája idején ezek nem voltak triviálisak a közvélemény és a magyar választók számára – ideértve e cikk szerzőit is...
A nyár eleje óta mintegy 5000 pedagógus hagyta el a pályát – mondja Nahalka István oktatáskutató, aki szerint ténylegesen 30 ezer pedagógus hiányzik az oktatásból. Hozzáteszi, a kormány szokásos reakciója a számok kétségbevonása, a probléma relativizálása, holott jobb lenne, ha a tevékenységüket a reális tényekhez igazítanák, hiszen az egyre nagyobb pedagógushiány az oktatás egyre nagyobb minőségromlásához vezet. Ennek a negatív következménye pedig az, hogy olyan diákok kerülnek ki az iskolákból, akik a munkaerőpiacon sem fognak tudni helytállni. Folyamatos a számháború arról, hogy hány pedagógus ment el a pályáról a státusztörvény miatt. Legutóbb Rétvári Bence jelentette be, hogy 1205, és a tanárok 99 százaléka elfogadta az új jogállást. Az államtitkár szerint a baloldal és a szakszervezetek irreálisan túlzó számokat jelentettek meg arról, hogy mennyi pedagógus hiányzik az oktatásból, és sose mondják meg, hogy mihez képest. Mi az, ami az ön számára leginkább bántó ebben a megjegyzésben?
Leginkább az utóbbi megjegyzés, hogy nem mondjuk meg azt, mihez képest. Ugyanis nagyon pontosan megmondtuk Totyik Tamással, a PSZ elnökével együtt, amikor ismertettük a számokat. Sőt, ki is emeltük, hogy a pedagógushiány definíció kérdése, és elmondtuk, mi mit tekintünk definíció szerint annak. Ha azt tekintenénk, hogy hol van olyan hely, ahol egyszerűen senki nem látja el a feladatot, akkor Magyarországon gyakorlatilag nem lenne pedagógushiány. Mert azért csak beküldenek valakit az osztályba. Az iskolaigazgatók valamilyen módon, sokszor nagyon kreatívan megoldják a feladatot, és valaki mégis csak bemegy az órára. Ha az iskolatitkár, akkor ő, ha egy diplomával még nem rendelkező egyetemista, akkor ő, ha egy nyugdíjas, akkor egy nyugdíjas. A baj ott van, hogy a pedagógushiányt úgy kellene számolni, hogy meg kellene nézni, hány olyan helyen nem a megfelelő végzettségű tanár tanítja a tantárgyat. Ha pedig őket összeszámoljuk, akkor jóval nagyobb szám jön ki. A szakszervezetek számítása szerint a pedagógusoknál 20 ezer, az én számításaim szerint 30 ezer. Az a különbség, hogy a szakszervezet nem vesz figyelembe valamit, amit én igen. Én nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy a pedagógusok heti kötelező óraszáma 24 a teljes állásban, és ez rettenetesen sok. Ez nem normális. A normális az lenne, hogyha – mint régen volt –, heti 18 óra lenne a kötelező óraszám. Ez ma túlzottan ideális állapot lenne, de ha 24-ről lecsökkentem 22-re, és ezt a plusz 2 órát a pedagógushiányba beleszámoljuk, már akkor kapunk egy plusz 10 ezer fős hiányt. Ezért az én véleményem szerint 30 ezer fős a pedagógushiány, a szakszervezet ezt nem számolja bele, ezért ők 20 ezerrel számolnak...
Szijjártó Péter amellett, hogy néhány hónap alatt körbefutja a Földet, olyan kijelentésekkel borzolja a kedélyeket, melyeket nehezen tudnának megemészteni Magyarország szövetségesei, ha már nem mondtak volna Orbán Viktor kormányáról régen. Az öltönyt tréningruhával cserélgető magyar külügyér szinte kéjes örömöt érez akkor, amikor orosz barátai vállát veregetheti, illetve olyan diktátorok markába csaphat, akik kimondva vagy kimondatlanul azt a békés, kölcsönös kompromisszumok alapján működő világot készülnek lerombolni, amelynek előnyeit mi magyarok is élvezhettük ezidáig.
A világpolitika viszonylagos stabilitásának úgy tűnik vége, és ebben döntő szerepe van az orosz vezetésnek, főként Vlagyimir Putyinnak. Nem az Ukrajna ellen zajló agresszióval kezdődött mindez, hiszen lassan 10 éve, hogy Oroszország megszállta a Krím félszigetet, és hathatós támogatásával a szakadárok kiharaptak egy nagy falatot Kelet-Ukrajnából. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Wagner-csoport zsoldosai évek óta támogatnak olyan szélsőséges fegyveres csoportokat Afrikában, melyek nyugatbarát kormányokat igyekeznek megdönteni a kontinensen.
Oroszország már nagyon régen proxy háborút folytat az Egyesült Államok és európai szövetségesei ellen, és céljai elérése érdekében lényegében bármilyen segítséget elfogad olyan brutális diktatúrákat működtető országoktól, mint Irán, Szíria vagy Észak-Korea. Ennek a furcsa szövetségi képződménynek lehetett érdeke destabilizálni a Közel-Keletet, így a Hamasz egy héttel ezelőtt Izrael ellen indított háborúja mögött is felsejlik Irán és Oroszország szerepe.
Még sokáig lehetne sorolni azokat az eseményeket és tényeket, melyek rávilágítanak arra a törekvésre, hogy Oroszország a Nyugat rovására teret nyerjen a világ több régiójában, ezért nem csoda, hogy az Európai Unió és az USA határozottan kiáll Ukrajna, Izrael és mindazon államok mellett, melyek elszenvedik e terjeszkedés közvetlen vagy közvetett hatásait. Van persze egy uniós ország, amely ezek ellenére is határozottan vállalja barátságát Vlagyimir Putyin rendszerével, sőt tettekkel is bizonyítja lojalitását az orosz elnök iránt.
Ezzel ugyanis a hűvös racionalitás alapján meg lehetett volna magyarázni kitartásunkat az oroszok mellett a háborús atrocitások ellenére, ám ez már egy globális konfliktus, amelynek tétje sokkal nagyobb, minthogy ki tud némi előnyt kicsikarni a háborús konfliktusból...
A valláskutatókat és a mindenkori valóságra kritikusan reflektáló hívőket nem lepte meg a népszámlálási eredmény, a hatalmon lévő állami és egyházi vezetőket, valamint a körükhöz tartozó ideológusokat ezzel szemben sokkolta. A hazai politikai kereszténység látványosan megbukott, miközben az egyháznak olyan hajónak kéne lennie, amely nem luxusjacht és nem is lélekvesztő, hanem amelyen emberek „kifogására” kiképzett halászok dolgoznak.
Majdnem felére csökkent a vállaltan katolikusok száma Magyarországon az elmúlt húsz évben, és majdnem hasonló arányban csökkent a reformátusoké is, derült ki a 2022-es népszámlálásból. A korábbi vallásszociológiai kutatások hasonló, de bizonyos szempontból még ennél is pontosabb képet kínáltak, mert ezekben sokkal kisebb volt a nem válaszolók aránya. A kérdezettek ugyanis szívesebben válaszoltak a kutatóknak, mint a hatóságoknak. Már 2014-ben figyelmeztették a kutatók az illetékeseket, hogy a vizsgált 22 európai ország közül hazánk már az élbolyban van a semmilyen felekezethez nem tartozó 16–29 év közötti fiatalok arányát tekintve. Csakhogy a valláskutató – József Attilát parafrazálva – „hasztalan vonít”.
Bár sem az elvilágiasodás, sem az esetlegesség, sem a változékonyság rohamos növekedése nem tekinthető feltétlenül visszafordíthatatlan tendenciának, a vallásosság, a vallásgyakorlás, az egyházhoz tartozás csökkenése a katolikusok körében Európában már 40-50 éve masszív tendencia. Ennek a kontextusa azonban nem az istentelen liberalizmus, mint azt a „nemzeti-keresztény” kármentők hangsúlyozzák.
Hanem éppen a magukat nem vallásosnak mondó istenhívők, a transzcendenciában hívők (beleértve az ördögöt és a mennyországot is), a spirituális élményeket keresők számának növekedése.
Hans Joas szerint vallási mélyrétegek a nem vallásosok körében is kimutathatók: lehetséges, hogy a hit eltűnése csak átmeneti jelenség. A német vallásszociológus úgy látja, hogy a nagy fokú elbizonytalanodás mellett, vagy éppen ellenére lehet fontos a személyekhez és az értékekhez való kötődés. Ez pedig nem teszi reménytelenné a legkevésbé vallásos Európában sem a vallások és az egyházak jövőjét. Még fontosabb gondolata Joasnak, hogy a „vallásos–nem vallásos”, a „keresztény–nem keresztény” és a „hívő–nem hívő” szembeállítások helyett célszerűbb az egyik oldalon hívő és nem hívő univerzalistákról, a másikon hívő és nem-hívő anti-humanistákról (szerintem inkább partikularistákról) szólani. Mi, keresztények pedig hadd higgyük azt, hogy az univerzalizmus jegyében álló legerőteljesebb üzenet még mindig az Evangéliumé.
A hazai politikai kereszténység megbukott
Bár itt-ott még Európában is akad visszavallásosodás, sőt olykor meghökkentő méretű vallási ébredés, hazánkat illetően azonban egy dolog egyértelműen kirajzolódik. Hiába a kötelező hit- és erkölcstanoktatás, hiába duplázódott meg az egyházi fenntartású gimnáziumok, és négyszereződött az egyházi általános iskolák száma, hiába özönlöttek óriási összegek az egyházakhoz,
szó sincs keresztény Magyarországról: a hazai politikai kereszténység látványosan megbukott.
Az adatok alapján úgy tűnik, hogy éppen a katolikusok találják meg legkevésbé egyházukban azt a közeget és fogódzót, amellyel hitüket a felebarát (és a kollektív felebarát, vagyis az egész társadalom) szolgálatában akarják és tudják megélni, működtetni. A kisebb egyházakban ugyanis – ezeknél a hívek nagyobb, vagy jóval nagyobb arányban nemcsak tagok, de egyben vallási közösségükhöz kötődők is – a lemorzsolódás csekélyebb, vagy jóval csekélyebb a katolikusokénál.
Tomka Miklós, a magyar vallásszociológia világszerte ismert vezéralakja, a magyar katolikus egyház Vallásszociológiai Központjának egykori igazgatója, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professzora 2010 novemberében A „keresztény társadalom” vége, és ami utána következik egyházainkban címmel tartott előadást a Magyar Szociológiai Társaság Vallásszociológiai szakosztályában. Ha nem hal meg tíz nap múlva, ez lett volna a témája soron következő kutatásának is: a mindenkori hatalommal összegabalyodó egyház, és az egyszerre hitvédő és fogyasztói kultúrvallásosság válsága. Hiába maradt ez szellemi végrendelete, ő sem lett próféta egyházában. Gerd Theissen, a Jézus-jelenséget szociológiai és kultúrantropológiai megközelítéssel is vizsgáló teológus az Isten országá-t meghirdető Jézus-mozgalmat értékforradalomnak nevezi, mely különösképpen a kisemberek és a peremhelyzetűek megsegítését szolgálja...
Az írásom végére bárki eldöntheti, hogy Orbán Viktor, Magyarország tizenhárom éve regnáló miniszterelnöke, Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke és Varga Mihály pénzügyminiszter idióta-e vagy sokkal inkább bűnöző, aki egy bűnszervezet vagyonát és az abból őket megillető hányadot kezeli. Természetesen nem kizárt, csak nem valószínű, hogy a szakmai hozzáértésük teljes hiánya okán egyszerűen idióták, akik ezer és ezermilliárd forintos kárt okoznak a magyar társadalomnak – persze a károkozásuk ez esetben sem maradhat következmény nélkül. Az én véleményem, remélem, kihallatszik majd az írásom összegzéséből, de természetesen tévedhetek is. És az is lehet, hogy némelyikük, különösen Orbán Viktor esetében mindkettő együttesen fennáll!
„Felháborítónak tartom, gyakorlatilag pedofiliának nevezném azt a törvénymódosítási tervezetet, amely kötelezővé tenné az iskolai tanulók fittségi tesztjei eredményének feltöltését az Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térbe (EESZT)” – fogalmazott a Hírklikknek Alexin Zoltán. Az egészségügyi adatvédelemre szakosodott szakértő találta meg a kormany.hu oldalon véleményezésre bocsátott „a közbiztonság megerősítése és a migráció elleni küzdelem érdekében szükséges törvények módosításáról” című tervezet egyik paragrafusaként elrejtett szándékot, aminek – állítja – semmilyen egészségügyi célja nincs, csak arra jó, hogy a tesztek adatait más, (sőt az összes) egészségügyi adattal össze lehessen kapcsolni, és azt meg lehessen az EESZT-ből szerezni az érintettek önrendelkezése nélkül. A törvénymódosítás e részéhez sem hatásvizsgálat, sem indoklás nem készült.
A kormany.hu oldalon jelent meg a törvénymódosítási javaslat, amelyhez 2023. szeptember 30-ig lehetett észrevételeket küldeni. Módosítanák az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok kezeléséről és védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvényt, kibővítenék annak 35/K. szakaszát. Egy új bekezdést szúrnának be, amely kimondaná, hogy a működtető „a nyilvántartásban rögzíti és 4. § (1) és (2) bekezdésekben meghatározott célból az egészségügyi dokumentáció megismerésére jogosultak számára elérhetővé teszi az oktatási nyilvántartás működéséért felelős szerv által az oktatási nyilvántartásról szóló törvény alapján átadott, a Nemzeti Egységes Tanulói Fittségi Teszt adatait.”
„Mi köze is van a migrációnak ahhoz, hogy az iskolai tanulók fittségi tesztjének az eredményét kötelező feltenni az EESZT-be?” – teszi fel a kérdést Alexin Zoltán, aki ezt az egész ügyet felháborítónak tartja. „Ez gyakorlatilag pedofília, semmilyen egészségügyi célja nincs, csak arra jó, hogy a tesztek adatait más – sőt az összes – egészségügyi adattal össze lehessen kapcsolni, majd pedig azt meg lehessen szerezni az EESZT-ből” – szögezte le. Az a sejtése, hogy itt is személyre szabott jogalkotás történik. Kihasználják azt, hogy korlátlan hatalma van az államnak a polgárok magánszférája felett. Az EESZT pedig a magánszféra teljes felszámolását célozza, amit most is nyílt kényszerintézkedéssel valósítanának meg...
Az idők és az erkölcstelenségek persze változnak. Ma már szerzőnk igaz Izrael-baráttá metamorfizálódott: a Hamasz hallatán "gyáva, ócska, földalatt bujkáló terrorista patkányok" megdögléséről mereng, s szapora lépteivel Orbán mellé fölzárkózva heroikus bátorsággal szól a "jogos és érthető és helyes izraeli ellencsapásról."
Azzal a graciőz javaslattal szólít meg engem egy általam személyesen nem ismert valaki, aki leginkább arról ismerszik meg, hogy szívritmusát egy afféle pacemakerként a szíve fölött hordott ötös számú párttagkönyv szabályozza, miszerint „Gábor György, fogd be a mocskos pofád”. A szerző invokációjához az az érzelmi detonáció vezetett, amelyet egy írásom váltott ki belőle, ahol – izraeli katonai szakértőkre utalva – azt voltam képes állítani, hogy egyes feltételezések szerint az Iránnal bensőséges katonai szövetséges viszonyban álló Oroszország szakértelemmel, logisztikával, s nem kizárható módon akár fegyverekkel is hozzájárulhatott a Hamász terrorszervezet Szimhát Tóra idején elkövetett bestiális pusztításához. S ugyanebben a cikkemben idéztem Lavrov és Putyin minapi zsidózását (vesd össze: „Hitlerben zsidó vér folyt”), végezetül azt is szóba hoztam, hogy Moszkva az elmúlt hónapok során gyümölcsöző tárgyalások keretén belül rendszeresen fogadta a Hamász terrorszervezet vezetőit.
Mindebből a tagkönyvtulaj a következtetéselmélet unortodox alkalmazásával arra jutott, hogy együtt ünneplem a nyugati elvtársaimmal a palesztinokat, és örvendek, hogy az oroszok segítették őket véghezvinni ezt az iszonyatot.
Az orosz vezetés zsidózása tény, a Hamász terrorszervezettel való többszöri találkozása tény, az oroszok közvetlen részvételét az Izrael elleni aljas terrortámadásban még vizsgálják, de már bőven olvasni arról – egy cikk címét idézve –, hogy „Putin’s fingerprints are all over the Hamas attack” („A Hamász támadáson mindenütt ott vannak Putyin ujjlenyomatai”).
Ami viszont a palesztin-barátságomat és a nyugati elvtársaimat illeti, itt azért megállnék. Nem számonkérően, mert hisz nem vagyok kötelező olvasmány, csak halkan jelzem, hogy azokban az időkben, mondjuk a kétezres évek elején, amikor jómagam az akkori szerzőtársammal, Buda Péterrel számtalan közös cikkben és két közös könyvben írtunk – többek között a tagkönyvtulaj elvtársai heves támadásainak kitéve – az iszlámról és a Hamászról, mint az egész nyugati, zsidó-keresztény civilizációra súlyos veszélyt jelentő vallási terrorszervezetről, a „totális iszlám” céljairól és doktrinájáról, a szekuláris világ velük kapcsolatos tragikus illúzióiról és téves következtetéseiről, addig a tagkönyvtulaj tőlünk némileg eltérő következtetésekre jutott.
Akkoriban még így írt a palesztinokról: „A gettóba zártak, megalázottak, kirekesztettek, elnyomottak, megbecstelenítettek, ők, akiknek elrabolták a hazáját, és akiket bármikor… meg lehet gyilkolni.” És így az izraeliekről: „Az izraeliek iskolákat bombáznak. Iskolákat, amelyek óvóhelyként működnek most éppen. És kórházakat. És lakóházakat. Aztán, amikor egy palesztin siheder a romok alatt keresi hozzátartozóit, izraeli mesterlövész les rá, és kioltja az életét. Háromszor lő.” Meg így: „Miközben az izraeli reguláris hadsereg naponta követ el ilyen és ehhez hasonló háborús bűnöket, a zsidó civilek a környező dombokra kanapékat, foteleket visznek fel, meg némi üdítőt, és onnan lesik röhögve, távcsőbe kukkolva, mi is történik Gázában.” És levonja a konklúziót: „De van egy rossz hírem: Izrael téved, ha azt hiszi, hogy az idők végezetéig felmentése lesz mindenre Auschwitz miatt. Mert most azt hiszi. És a világ ehhez asszisztál. De nem lesz mindig így.”
Vagy máshol: „Tisztességes ember úgyis a palesztinokkal szolidáris, velük érez együtt, velük vállal közösséget.” Aztán: „Izrael… legázolja a védtelen arab asszonyokat, véneket és gyerekeket.” Vagy: „meddig tehet meg bármit a zsidó állam arra hivatkozva, hogy ők a holokauszt áldozatai voltak?”
Amikor szerzőtársammal például megírtuk a Hamászról, hogy „egy vallási, iszlamista mozgalom ütötte ki a Fatahot a hatalomból, és nem egy szekuláris, baloldali politikai szerveződés”, akkor a tagkönyvtulaj elvtársai arról írtak, hogy „Izrael terrorista állam”, aztán írtak „az izraeliek leírhatatlan barbárságáról”, és – csak hogy a kedvencemet idézzem, amely még a Krisztus-gyilkos zsidóságot is felidézte, „Izrael keresztre feszíti a palesztin népet.”
Az idők és az erkölcstelenségek persze változnak. Ma már szerzőnk igaz Izrael-baráttá metamorfizálódott: a Hamasz hallatán „gyáva, ócska, földalatt bujkáló terrorista patkányok” megdögléséről mereng, s szapora lépteivel Orbán mellé fölzárkózva heroikus bátorsággal szól a „jogos és érthető és helyes izraeli ellencsapásról.”
De elég az idézetekből, saját írásaim mellé még ellenpéldaként sem szívesen teszem oda ennek a mindent és mindennek az ellenkezőjét kiszolgáló tagkönyvtulajnak a pénzbeöntéssel kezdődő és heves szódiaréval végződő bélsártermékeit.
Ám azt még megjegyezném, hogy az engem szóba hozó firkálmányban szerzőnk önfeledt bratyizással „seggfejnek” volt szíves titulálni. Márpedig a seggfej jelentése a szlengben: ostoba, hozzá nem értő, buta, hülye.
Nos, minősítgetések helyett ezt a kérdést akár szigorú szakmai vitában tisztázhatnánk. Mondjuk úgy – s gondolom, ez szerzőnk kedvére lesz –, ahogy a középkori keresztény egyetemek nagy és jelentős vitái zajlottak. Az egymással vitázó felek, külön-külön, megneveztek több szakmunkát, amit aztán mindketten elolvastak, s azok alapján jött létre a disputa.
Javaslom, hogy mindketten, külön-külön, nevezzünk meg mondjuk öt-hat szakkönyvet és nyolc-tíz szaktanulmányt a modern Izrael államról és az iszlám fundamentalizmus történetéről és jelenéről, amelyek remek vitaindítóként szolgálhatnak.
Kérésére szívesen elküldöm angol, német, francia, olasz, spanyol orosz, román, héber, görög és latin nyelvű szakirodalmi javaslataimat.
Valahol a delírium közepén Orbán V. arra a megállapításra jutott „nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás”. Sok volt az alapvető élelmiszer vagy másfajta hűsi, netán kevés a gyógyszer, ez nem tudható, de útavatás közben a kedves vezető akárha kikötőt, hadihajót, vagy esetleg egy rozzant csónakot adott volna át, illetve megirigyelhette imádott elődje, a fehér lovas, tenger nélküli ellentengernagy életét és tetteit. Mindez nem tudható, de olyan pörformanszt vágott le, ami minden pénzt megér. Már csak annyit kellett mondanunk: fogd meg a söröm.
Nem szoktunk Orbán beszédekkel és szóvirágokkal behatóbban foglalkozni, de itt már magának a nyelvnek a tisztességéről van szó, illetve arról a tulajdonságáról, hogy a gondolkozás tükre és hordozója, s ezek alapján az állapítható meg, hogy egy pokol lehet a manus fejében. De mindez is csak azért érdekes, hogy rámutassunk, ez az alak Magyarország miniszterelnöke, és ilyen készségekkel irányítja az országot, ami tehát olyan is. Így nem tisztán arról van szó, hogy újólag megállapítsuk, nagy valószínűséggel nem normális, mert ezt nem szokták elhinni nekünk.
Pedig egészen egyszerű a képlet. Aki hülyeségeket beszél, az nagy valószínűséggel hülye is, ha nem is kényszerzubbonyos értelemben – az majd később jön az úton -, de enyhe formában mindenképp (vannak fokozatok). Az ilyesmire sok más mellett a nyelv is utal, és tagadhatatlanul belátható, a mi kedves vezetőnk ezt egészen sajátos formában használja, témáiban egy kocsmában dülleszkedő alkoholista – akit azonban még onnan is sokszor kihajítanának -, szókészletében rossz értelemben vett proli, humorával pedig a Bagi-Nacsa páros méltó társa.
Senki nem nevet rajta önmagán és pár túlbuzgó talpnyalón kívül. A dakota lovak, a lebirkózás, üstökön ragadás, feribátyámozás, a gondolkodás és a nyelv olyan mélységeit mutatják, ahová nem kellene követni doktorminiszter urunkat, mégis milliónyian teszik, és a végén még azt is mondják, Orbán Viktor álávjú. Orbán nekik akar megfelelni, és mára olyan is lett, egy vég nélküli, lefelé tartó spirálba keveredve, aminek egészen elképesztő állomása volt ez a tengerészetbe hajló útavató. Most hosszan idézünk, ha lemaradtak volna róla.
„Derült időben, nyugodt vízen minden hajót jól el lehet kormányozni, de ma egyáltalán nem játszanak a kezünkre a körülmények, és a vizek egyáltalán nem nyugodtak. Soha ilyen háborús, nehéz, borzalmas időket nem éltünk át, mint amiket ma Európának el kell szenvednie, a veszélyek korába léptünk, a népek tengere feltámadott, és a kirobbant hullámverések mindenhonnan jól látszanak, innen, Magyarországról is.” – Csak úgy mellesleg a feltámadott népek tengere kitételre mutatnák rá, hogy mindenki gondoljon róla, amit akar.
„Ha nem figyelünk, a hullámverések még bennünket is megrázhatnak. Aki ilyen viharban hajózik, annak nincs könnyű dolga, ott rendben kell lenni az útiránynak, a hajótestnek, a vitorlázatnak, a hajó személyzetének, és nem árt az sem, ha a kapitány nem félnótás. Ahol ezek a dolgok nincsenek rendben, ott nem sikerül célba jutni és partot érni.” – Még egyszer rágják meg a félnótás kapitány, a hajótest és vitorlázat képét és szimbolikáját, majd gondolkodjanak el egyetlen kérdésen: ki ez az alak, akinek erre futja, és többre nem.
Mivel arra kell jutnunk mindezek után, hogy még Rákosi apánk is különb beszédeket tartott, mint ez a mi félnótás miniszterelnökünk, Kádár egyszerű józanságáról nem is beszélve. Egy azonban bizonyos: egyikük szemében sem égett a tébolynak az a lángja, ami viszont Orbánéban igen. Mindig ott az örök dilemma, hogy a beszédeit írják-e vagy maga rakja össze, ezt a beteg mostani állapotában már nem tudhatjuk, de sem így, sem úgy nem lehetnek vérmes reményeink: mert ha volna józan esze, ha ilyet tesznek eléje, nem olvasná föl.
Mégis afelé kell hajlanunk, hogy ezek sk. készülnek. Mert, mint minden őrületben, azért van bennük rendszer, sőt, még a mostani matrózos-hajóskapitányos szófosásból is ki lehetett érezni a felcsúti gyerekudvar avas szagát, illetve a magyar ugar kilátástalanságát. Viszont, ami az igazi tragédia, hogy a kedves vezető azért ilyen idiotizmusba hajló alpári bunkó, mert arra jutott, hogy ezzel lehet választást nyerni. A terv pedig, mint tapasztaljuk, működik. Tehát levonhatjuk következtetésünket az ország általános állapotáról, ami épp ilyen a félnótás kapitányával.
A helyzet tartós megoldhatatlanságának és reménytelenségének okát a racionalitáskövető nyugati gondolkodásban felnövekedettek aligha képesek felfogni. Pedig itt teljesen más szabályok működnek: az eszkatológia elől nincs menekvés – magyarázza az Izrael elleni támadássorozat hátterét a Válasz Online felkérésére Novák Attila történész. Magyarország volt Tel-Aviv-i oktatási és kulturális szakdiplomatája, az NKE és a Goldziher Intézet tudományos főmunkatársa csak néhány órával azelőtt tért vissza Magyarországra, hogy szombaton Izraelben elszabadult a pokol.
Még mindig az események hatása alatt állok, hiszen múlt pénteken késő este érkeztem vissza Izraelből. Óriási az ellentét a tapasztalt, teljesen békés világ és a pár órával később elszabadult pokol között. A békéből vagy a békét imitáló csendből zűrzavar és háború lett. Az Izrael területére betörő, foglyokat ejtő, gyilkoló Hamász-tagok mintha egy rossz horrorfilm vásznáról léptek volna le. Péntek este még elképzelhetetlennek tűnt, másnapra ez lett a valóság: elégetett emberek, lefejezett csecsemők, halomra gyilkolt fesztiválozó fiatalok, megannyi irracionálisnak tűnő és értelmetlen gyilkosság. Sokkban lévő társadalom.
Nagyon könnyű beleesni abba a bűnbakkeresési spirálba, amely Netanjahutól és kormányától az ellenzéki tüntetésekig terjed és amely hol az egyik, hol a másik félre terheli a felelősséget a történtek miatt. Ezzel azonban jottányit sem jutunk közelebb annak megértéséhez, mi és hogyan történt múlt szombaton a gázai határnál. Bár az biztosnak mondható, hogy a társadalmi-politikai-jogi konszenzust egyoldalú lépésekkel megtörni igyekvő Netanjahu-kormány működése nem tett jót az ország biztonsági helyzetének (mint ahogyan az erre reakcióként adott ellenzéki szolgálatmegtagadások sem erősítették azt), ám ezzel (vagy inkább ezekkel) önmagában mégsem lehet megmagyarázni a történteket.
Úgy látszik, hogy hiába az ország óriási gazdasági-technológia fölénye a régióban, valamint hiába a megállapodások több arab országgal (a Donald Trump által elősegített Ábrahám-egyezmények például), Izrael helyzete máig sem mondható stabilnak a régióban.
Vannak olyan szomszédai, amelyek mind a mai napig el akarják pusztítani, a szó legszorosabb értelmében. Ilyen az iráni „hálózat” részeként működő libanoni Hezbollah mellett a Gázai övezetet 2007 óta uraló Hamász terrorszervezet, amellyel ezek után nem lehet (és nem is szabad) tárgyalnia a zsidó államnak.
A helyzet tartós megoldhatatlanságának és reménytelenségének okát a racionalitáskövető nyugati gondolkodásban felnövekedettek persze aligha képesek felfogni. Pedig itt teljesen más szabályok működnek: ez a típusú gondolkodásmód nem elégíti ki azokat (így a Hamászt), akik a világ újrarajzolásában és egy eljövendő végső megoldásban gondolkodnak. Kerül, amibe kerül. Az eszkatológia elől nincs menekvés...
Bő félmilliárd forintot szórt szét az elmúlt két hónapban a Szerencsejáték Zrt. támogatásosztó cége, méghozzá zömében már jól ismert, NER-kedvenc vállalkozásoknak. Ezek évek óta visszatérően és rendszeresen megkapják a maguk sokmilliós szponzorpénzeit: a kormányfő vejéhez közeli érdekeltség éppúgy, mint Szijjártó Péter testvérének vagy éppen az Edda énekesének, Pataky Attilának a cége.
A lapözérdekű adatigényléssel fordult a külügyminisztériumhoz, hogy megtudja, 2019 szeptembere és idén szeptember között hány ilyen dokumentumot állítottak ki. A minisztérium nyilvántartása alapján 10.219-et, évente majdnem duplaannyit, mint a 2019 előtti időszakban. A törvény szerint diplomataútlevél jár mindenkinek, aki valamilyen választott vagy kormányzati, állami tisztséget visel, például országgyűlési képviselő, miniszterelnök vagy köztársasági elnök. De kapott már Habony Árpád, Dzsudzsák Balázs, Schadl György, és a Nemzeti Sport főszerkesztője, Szöllősi György is, mégpedig annak köszönhetően, hogy a jogszabály tartalmaz egy egyéb kategóriát.
Példátlan eset történt az Év Kilátója cím online szavazásán: kiderült, hogy a zselici Kardosfai-kilátó nem véletlenül tudott meglepetésszerű előzést bemutatni az utolsó napon. Mint kiderült, valaki – a szervező Aktív- és Ökoturisztikai Fejlesztési Központ szerint “egy lelkes lokálpatrióta” – megbuherálta a szavazást, méghozzá 300 “zömében távol-keleti álprofilról” érkezett vokssal.
2018 óta készíti elő a dél-budai szuperkórház megépítését az állam cége. Az egészségügyi államtitkár nem tudta megmondani, hogy valaha elkészül-e a kórház. Takács Péter elismerte, hogy egy kapavágás sem történt, és „B-tervvel” készülnek. A beruházást irányító cégnél leépítés is volt. A létszámcsökkentés nem érintette Kocsis Máté feleségét és a kormánypárti Megafon Központ vezetőjét, akik öt éve kapnak fizetést a kétséges megvalósítású kórház projektcégétől. Kocsisné Márkus Szilvia kinevezése óta bruttó 34 millió forintot keresett az el sem kezdett kórházépítést irányító társaságnál. Kovács István Gergely – aki egyben az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója – 2018-as kinevezése óta bruttó 24 millió forintot meghaladó fizetést vett fel az egyelőre kétséges megvalósítású kórház projektcégétől.
A Magyar Villamos Művek két év alatt több mint 8 milliárd forint értékben jelentetett meg hirdetéseket, ennek az összegnek a háromnegyede kormánypárti médiumokhoz került – derült ki az rtl.hu által megszerzett dokumentumokból. A maradék kétmilliárd egy részénél is kimutatható valamilyen kormányzati kapcsolat, az pedig jóval ritkábban fordult elő, hogy olyan sajtótermékben hirdettek, ahol megjelenhet a hatalommal szembeni kritikus gondolat is. Az állami vállalat azt közölte, hogy a tervezési és médiavásárlási feladatokat teljesen a Nemzeti Kommunikációs Hivatal által kiválasztott kommunikációs ügynökség látja el, a kampányokról pedig velük közösen gondoskodnak „átfogó médiapiaci ismeretekkel rendelkező szakemberek”.
Sok harcom volt már ezzel a témával, és rendre alulmaradtam. Ma is kiabálok persze, van most is órám szegregált tanulócsoportban, pontosan ismerem a problémát, annak minden beágyazottságával.
Néha felbukkan döntéshozói szinten is a téma, hiszen a kötelezettségszegési eljárás elvár némi intézkedést, most újra olvashattunk a törvényjavaslatról, ami 10%-os forrásmegvonással illetné a meghatározott mértékben szegregáló hatású iskolákat. Nyilván itt sem volt társadalmi egyeztetés, bár már ez is rég csak a látszat miatt működtetett valami, és nem lehet kétségünk arról sem, hogy a napokban elfogadják, a diszkriminációellenes intézkedéscsomag részeként.
A legnagyobb bajom ezzel most is az, hogy látszatmegoldásnak tartom, olyan, mintha történne valami, de a valóságban magában a problémában nem lesz változás. Marad a megoldás az adminisztratív területen, vagy egy-egy apró elmozdulásból kommunikálnak általuk rendszerszinten értelmezett megoldást, amit mindig elő lehet rántani, ha kritika van, mint pl. a szerzetesrendek hhh-s iskoláit az egyházi iskolák szegregáló hatásának elfedésére.
Ilyen látszat volt az Antiszegregációs Kerekasztal az EMMI-ben, vagy az antiszegregációs munkacsoportok működtetése a tankerületeken belül, melyek a ténymegállapításokon kívül nem tudnak látható változást generálni pl. azért sem, mert a szegregáló hatású egyházi iskolák csak megfigyelőként vannak benne jelen, nekik “nem írhat elő semmit a tankerület”. És nekem ilyen a HEP is, a Helyi Esélyegyenlőség Programok, bár ezért már kaptam a fejemre, hogy ne általánosítsak az én tapasztalataim alapján, mert ez mindenhol máshol remekül működik. De szerintem ez nem egy élő valami, a települések többségében egy előírt kötelező dokumentum a fiókban, amit időről időre felül kell vizsgálni. Az ennek való megfelelést legtöbbször egy szakértő elvégzi (jól emlékszem az első körre, mikor több települését megnéztem, és csak a falvak neve volt kicserélve, néhol még az adatok sem), vagy vannak összehívott megbeszélések róla, ami a süketek párbeszéde, hiszen mindenki máshova tartozik, más elvárásokkal, protokollal, az iskolák a tankerülethez, az óvodák az önkormányzatokhoz, a rendőrség a BM-hez (persze a többi is, de azért itt másképp), a gyermekjólét-gyámügy a járáshoz, az egyházakat meg nem is érdekli a dolog, stb. De az elgondolás nyilván jó lenne, mármint az összehangolás, és biztosan van, ahol ez működik a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáért, csak én nem látok ilyet.
Az összehangolás pedig azért nem megy, mert igazából ez a rendszer nem alkalmas rá. Rendszerszinten lehetne csak esély a változtatásra, ahhoz azonban valós politikai szándék kellene, ami nincs meg. Az ok pedig egyszerű: ez a folyamatosan eszkalálódó probléma nem szavazatszedő. Aki ezt kezdi el piszkálni, számolhat vele, hogy a hatalomért vívott harcban alulmarad, szavazatokat veszít. Jobb tehát érdemben nem foglalkozni vele.
A rendszerszintű változások azonban csak a hatalmon levőktől várhatók, és itt a kígyó a farkába is harapott. Aki hatalomra akar kerülni, annak célszerű kerülni a témát. Vagy ügyesen kihasználni, ami még célravezetőbb. Gyűlöletet kelteni, “erős kezű” megoldásokat az egyik oldalon, és manipulálással megvenni a szavazatokat a másikon. Ez utóbbinak olyan oktatási rendszert kell elérhetővé tenni, amiben a manipulálhatóság szintjén maradnak, és hálásak lesznek az előrehozott családi pótlékért a beiskolázások idején, a közmunka lehetőségéért, az őket minden veszélytől “megvédő” kormányzásért.
Az érdekek világosan látszanak, mindenki képviseli ezt, ki nyíltan, ki fű alatt, a közös bennük, hogy mind áthatja a jövőben nem gondolkodás, a pillanatnyi érdek. Már többször írtam arról, ezek hogyan láthatók az oktatást tekintve, de most, a törvényjavaslat miatt újra előveszem.
Nézzük hát az oktatási szegregációhoz fűződő érdekeket sorban:
A politikai döntéshozóknak mindig olyan társadalmi csoportot kell megerősíteni, ami támogatja őket. Ez nem a leszakadók tömege. Bár egyre többen vannak, a manipulálhatóságukkal kisebb kockázatot képviselnek, csak jól felépített kommunikáció kell hozzá, az előző blogokban épp ezekről írtam, olyan kommunikáció kell, ami a “célcsoporthoz illeszkedik”. A most regnálók a társadalom felső, pár százalékos rétegét erősítik, gazdasági alapon, a középosztállyal pedig próbálják elhitetni, hogy a nehézségeikért kizárólag Brüsszel, Soros, a háború, stb. a felelős, ami ellen a kormány “elkeseredett harcot vív”, értük. Ha esetleg váltás lenne, egészen biztos, hogy a következő kormány sem a leszakadókkal foglalkozna, hiszen neki is megerősítő tömeg kellene, akikre számíthat, akiknek a szavazataiért megküzdött, akiknek ígért, és az ígéreteket be kell tartani. Az oktatási szegregáció biztosan nem fog a lista élén szerepelni. A politikának ez nem érdeke.
Az egyháznak érdeke az oktatási szegregáció, hiszen használhatja az iskolákat annak a látszatnak az igazolására, miszerint erősödő vallásosságra reflektál az egyházi iskolahálózat, miközben pont fordítva van a dolog, az iskolákkal próbálja megerősíteni ezt. „Nem az iskolák a fontosak, hanem a gyülekezetépítés”. Igaz, hogy a KSH adatok pont az ellenkezőjét igazolják, de a templomba vonuló iskolai osztályok illúziójában visszacsatolást lát ez az egyházi érdek. És pénzügyileg sem rossz a történet, az állami iskolákhoz viszonyítva.
A településnek is érdeke a szegregált oktatás, hiszen, ha támogatja azt a szülői elvárást, hogy legyen kétféle iskola választására lehetőség, és a maga eszközeivel asszisztál ahhoz, hogy a plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek külön iskolában tanuljanak, akkor meg tudják tartani a jobb társadalmi státuszúakat a településen. De alapjában véve nem ez jelenik meg célként, hanem az, hogy igazából rájuk számíthatnak majd az önkormányzati választásokon, a leszakadók befolyásolhatósága egyben kiszámíthatatlansággal is párosul.
A szülőknek érdeke a szegregáció fenntartása, a többségi szülőknek egyértelműen, ki áldozná be a gyerekét egy rossz politikai döntéseken alapuló, esélykiegyenlítő funkcióval nem bíró oktatási rendszer megjavításáért? Sokak számára érthetetlen módon a kisebbségi szülők sem lázadoznak. Egy olyan társadalmi csoporttal megértetni a minőségi oktatás jelentőségét, akinek az életstratégiáját nem az iskola határozza meg, nem egyszerű. Ők csak azt szeretnék, ha a gyerekük a megszokott közegben lenne, a hozzájuk hasonlók között, akikkel a konfliktusokat rég átörökített módon kezelik, nincs is gyakorlatuk másra, olyanra, amit a többségi szülők elvárnak. Itt bekapcsolódó hatás az előítéletesség, ami mindkét oldalról működő valami, és a társadalomból, a közbeszédből folyamatos megerősítést kap.
Az iskola számukra nem a jövőt jelenti, hanem a jelent, amiben megfelelnek (többnyire) az iskolába járás kötelezettségének, de ennyi. Túl kell lenni rajta, az eredmény mindegy, és az „én is ilyen voltam, én is megbuktam, én is lógtam, én sem tanultam meg rendesen olvasni, még is itt vagyok” viszonyulás lesz a valós, minden más csak látszat marad.
A gyerekek? Nos, ők ebbe nőnek bele. A gyermeki jogok ismerete, az érdekérvényesítés tanítása nálunk még gyerekcipőben sem jár. A társadalmi leszakadásban érintettek semmit sem fognak az oktatási szegregáció hatásaiból, nem értik azt sem, miért vezet az út számukra egyenesen a leggyengébb szakiskolába, ahonnan 16 évesen kiesnek. A többségi csoport szocializációja más, ők a szülőktől kapott viszonyulásokat hozzák, ami a fentebb említettek miatt nem inklúziópárti.
A pedagógusokról se feledkezzünk meg. Akik nem szegregálódó iskolákban tanítanak, ők nem fognak iskolát váltani, sőt, ha előírják nekik sem teszik meg, vagy ha igen, biztosan nem azzal a viszonyulással, ami változást hozna. Nem érdekük, mert nagyságrendileg több munkát jelent, a felzárkóztatás sikerélményét pedig nem értelmezi teljesítményként a rendszer. A szegregálódásban érintettek hatásrendszerében a kiégésfaktor olyan mértékű, hogy vagy már kiégett zombiként működnek, ahol az egyetlen érdek a túlélés, vagy megszállottak, de ez utóbbiból egyre kevesebb van. Az oktatási szegregáció erősíti a pedagógusok elvándorlását, és ezen önmagában sem a plusz pótlék, sem az iskolarendőr nem segít. A módszertani megújulás vágyát és lehetőségét is eltemette a szegregáció felerősödése.
Akárhogy értelmezem, nem látok esélyt a változásra. Ez a rendszer nem lesz esélykiegyenlítő strukturális változás nélkül. Lehet kozmetikázni, úgy csinálni, mintha… De így, ebben a szerkezetben és működésben a mai iskola csak növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Aminek a hatását nem a jelen, hanem a jövő fogja megmutatni. Csak akkor már nem tudom, lehet-e fordítani rajta.
SZELFI / SZABAD EURÓPA Szerző: SZABAD EURÓPA 2023.10.13.
Miután elhozta a fődíjat és a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat is a Karlovy Vary Filmfesztiválról az egy fillér magyar állami támogatás nélkül készült Ernelláék Farkaséknál című filmjével, egy államtitkár ezt úgy kommentálta, "nyertünk" és a magyar film sikeréről beszélt. Azóta elkészült a Békeidő, leforgatták az Egy százalék indiánt és a Kálmán-napot - szintén magyar állami támogatás nélkül, de azt mondja, mostanra belefáradt, a következő filmes, színházi projektjeit már külföldön készíti elő.
„Az biztos, hogy sosem lesz fekete és fehér a dolog. Mindig lesz olyan, aki kap és ez a mézesmadzag, mert így mindig fent marad a remény, hogy hátha én leszek az. Amíg nincs valamilyen kiegyezés, hogy ezt az igazságtalanságot megoldjuk, addig egy állandó, permanens neurózist fog mindenki megélni. Az is, aki nem kap, de az is, aki kap. Mert aki kap, annak bújkálnia, mentegetőzni és magyarázkodnia kell. Magyarázatokat kitalálni és azokat elhinni. Az ember így működik, és ezzel torzul a személyiség. (...) Én úgy érzem, hogy megtehetem, hogy ebből kimaradok. A fiataloknak viszont nagyon nehéz dolguk van, mert elindulni segítség nélkül rettentő nehéz. Az Inkubátorral sem az van, hogy megszüntették, hanem, hogy páran kapnak és a többiek nem, és nem lehet tudni, hogy miért. Indoklás nincs.
És azok, akik kapnak, azok sem biztos, hogy kapnak. Egy teljes kiszolgáltatott bizonytalanság. Amikor pedig elkészül a film, abban a pillanatban akárhogy is, de bekerül egy politikai mezőbe, mert propagandaként van feltüntetve, hogy na ugye, működik a rendszer” - mondja Hajdu Szabolcs.
A Balázs Béla-díjas film- és színházi rendezővel, színésszel beszélgettünk a most lediplomázott, egyetemfoglaló diákjai jövőjéről, az Inkubátor programról, az alkotás szabadságáról és a magyar filmtámogatási rendszer visszásságáról és arról is, hisz-e még abban, hogy a művészettel meg lehet változtatni, vagy jobbá lehet tenni a világot.
00:00 Meddig lehet (magyar) állami támogatás nélkül filmeket csinálni?
05:10 „Leszakadni a táptalajról és új termőföldet keresni” Szlovákiában?
09:20 Meddig bírják még a függeten színházak itthon?
14:50 Írt forgatókönyvet Petőfiről. Milyen lett volna a költő az ő filmjében?
25:30 Színházi közösségből jött, az nevelte Debrecenben - azóta is közösségben hozzák
létre a színházi alkotásokat, így A legközelebbi embert is
29:38 „A filmek az én Facebook-posztjaim vagy kommentjeim”
Bár a nemzetközi tudományos élmezőny ismert és elismert tagjának számító, évek óta külföldön dolgozó Jordán az epilógusában azt írja, hogy mindössze a rendszerökológiai gondolkodásmód nézőpontjából tekintett át „néhány, szomorúan aktuális kihívást”, a papírra vetett problémakatalógus bőven elegendő lenne az emberiség elleni kozmikus büntetőper vádiratához.
A kötetben gyakran csak pár soros utalásként ismertetett tudományos eredmények és az azokból levont következtetések birtokában Jordán ugyan ítélkezhetne is, de a tetemre hívás helyett végül csak azzal szembesíti a világot, hogy
„amit mi tettünk tönkre, azt nekünk kell rendbe hozni, vagy még jobb, ha hagyjuk, hogy a természet megoldja, csak ehhez hagyjuk a természetet működni”...
ÉLET ÉS IRODALOM Szerző: SIMONOVITS ANDRÁS 2023.10.13.
A Nők40 az Orbán-rendszer egyik legnépszerűbb intézkedése. Miközben az iránymutató (általános) nyugdíjkorhatár 2013 és 2022 között meredeken emelkedett 62 évről 65 évre, a legalább 40 éves jogviszonnyal rendelkező, korhatár alatti nők a szokásos málusz levonása nélkül nyugdíjba mehettek. Ez az intézkedés kivonta a frissen nyugdíjba vonuló nők több mint a felét a merev rendszerből, de csökkentette a korhatáremelés hatását, és méltánytalan volt a többiekkel szemben. A 2021-ben bevezetett intézkedés, amely a nyugdíjba vonuló dolgozókat fölmentette a járulékfizetés alól, teljesen aláásta a Nők40 jogosultságát. Csak az a kérdés, hogy milyen válság kényszeríti ki a Nők40 kivezetését.
A Magyarországot 2008 végén elérő gazdasági és pénzügyi válság ráébresztette a Bajnai-kormányt, hogy meg kell reformálnia a nyugdíjrendszert. Az akkori kormány a nyugdíjkorhatár szempontjából két fontos intézkedést hozott. 1. Azonnal észszerűen megszigorította az előrehozott nyugdíjba vonulást, bevezette a rugalmas korhatárt. 2. Törvénybe iktatta, hogy 2013 és 2022 között az iránymutató (általános, normális stb.) nyugdíjkorhatár 62 évről 65 évre emelkedjen. A korhatáremelést az Orbán-kormány megtartotta, de az előrehozott nyugdíjba vonulási szabályt két ellentétes irányban módosította: a) 2011-ben bevezette a Nők40-et, amelyben a legalább 40 éves jogviszonnyal rendelkező, korhatár alatti nők a szokásos málusz levonása nélkül nyugdíjba mehetnek; b) 2012-től kezdve megtiltotta, hogy a Nők40-en kívül bárki más a korhatár betöltése előtt nyugdíjba menjen. A merevítés hatására a nyugdíjba vonulás átlagos kora, az úgynevezett korcentrum a férfiaknál 62 évről 65 évre emelkedett, a Nők40-ben részt vevők jelentős aránya miatt viszont az átlagos női korcentrum 59-ről csak 62 évre, lassítva a 60 évről induló átlagos (férfi- és női) korhatár emelkedését is: jelenleg körülbelül 63 év.
A Nők40 bevezetésének hivatalos indoka az volt, hogy az idősebb nőknek nemcsak idősebb családtagjaikról kell gondoskodniuk, hanem lányaikat és menyeiket is segíteniük kell az unokák nevelésében. Érdekes módon a törvény nemcsak a családos nőkre vonatkozott, és nem tett különbséget a gyermekes nők között a tekintetben sem, hogy az unoka belföldön vagy külföldön él. Az illem kedvéért a törvény eleinte korlátozta a Nők40 kedvezményezettjeinek munkavállalását, de 2021-től kezdve minden munkavállalási korlátozást eltörölt. Sőt, a korábbi rendszerrel szemben, minden nyugdíjast felmentett a járulékfizetés alól; igaz, ezzel párhuzamosan megszüntette a nyugdíjpótlást is...
AMERIKAI NÉPSZAVA ONLINE Szerző: AMERIKAI NÉPSZAVA 2023.10.12.
Különböző veszélyek leselkednek azokra az országokra, melyek felszámolják az ellensúlyok rendszerét, és a jogállamiság lebontásán dolgoznak. Magyarországon a gazdasági csőd, az oktatás, az egészségügy lerombolása, a sajtószabadság, a jog előtti egyenlőség, a szabad választások elvesztése, a középkorban való visszatérés, a Nyugatttól való elfordulás az ára.
Legalábbis egyelőre, ennél lesznek súlyosabb következmények is. Olyan országban, mint Izrael, amelyet gyilkos ellenségek vesznek körül, a Hamasz gyilkos terrortámadása az ára annak, hogy az ország vezetője nem kontrollálható, a gyilkos veszélyt a korlátlan hatalom kiépítésére használja, de elmulasztja az azzal szembeni hathatós védekezést.
Yuval Noah Harari világhírű izraeli történész szerint a Hamasz gyilkos támadásának oka nem az erkölcstelenség, amire a vallásosak szeretik az ilyen nagy jelentőségű tragédiákat visszavezetni, hanem Izrael működésképtelenségének valós oka a populizmus. A vallási fanatikusok a racionalitásról megfeledkezve az erkölcstelenségre fognának mindent, hogy Isten büntetése ez, de náluk a józan ateisták is jobbnak ismerik ennél Izrael Istenét.
Harari a Washington Postban fejtette ki, hogy sok év óta egy populista vezér, Benjamin Netanjahu irányítja Izraelt, aki kommunikációs (propaganda) zseni, de miniszterelnöknek alkalmatlan. Számos alkalommal a személyes érdekeit részesítette előnyben a nemzeti érdekkel szemben, karrierjét pedig az ország megosztására építette. Mi tesszük hozzá: ezt Arthur Finkelstein kampánygurutól tanulta, akárcsak Orbán. Ezek elhitték a hazugságait.
Harari szerint Netanjahu kulcsfontosságú pozíciókba a hűség alapján, nem a képességek szerint nevezett ki embereket, minden sikert magának tulajdonít, míg a kudarcokért sosem vállal felelősséget, az igazság cseppet sem számít. Mindent a korlátlan hatalom építésének rendelt alá. Ennek érdekében szélsőséges összeesküvés-elméleteket terjesztettek az állami intézményekkel kapcsolatban, amelyek ellensúlyt képeznének, „mély államinak” nevezve őket.
Amerika hasonló veszélyben van, ahol Trump és követői hasonló veszélyt jelentenek. Ezek kriminalizálják a demokráciát, a hatalmi ágak megosztását, az emberi jogokat, erős vezért akarnak, akit nem kontrollál senki. Még a független bíróság sem, ezért a Trump elleni jogos vádakat is politikai támadásnak állítják be, elhiszik és terjesztik a hazugságokat. Korrupt bűnözők az illiberális populista fasiszták, de elhiszik nekik, hogy ők mentik meg a világot.
Netanjahu-t többször figyelmeztették saját biztonsági erői és számos szakértő, hogy politikája veszélyezteti Izraelt és csökkenti az izraeli elrettentés képességét, és a külső fenyegetések fokozódnak. Mégis, amikor a hadsereg vezérkari főnöke találkozót kért tőle, Netanjahu visszautasította a találkozót. Amikor a védelmi miniszter, Yoav Gallant mégis figyelmeztette a veszélyre, Netanjahu elbocsátotta őt. A népharag miatt kényszerült visszavenni Gallantot. Ezek idézték elő a katasztrófát.
Ismerős? Ki mondhat ellent Orbánnak? Ki figyelmeztetheti, hogy veszélyes, amit csinál? És Netanjahu-t? Bármelyik illiberális populista fasisztát? Harari szerint a populizmus által korrodálódott izraeli állam figyelmeztetés a világ más demokráciái számára. Ez vár arra, aki felszámolja a jogállamot, ahol a fékek és ellensúlyok rendszerét és az önálló hatalmi ágakat egy mindenható „erős ember” váltja fel, aki mindenkinél jobban tud mindent.
Ez vár olyan országokra, ahol a bölcs vezért hódolók és naplopók hada veszi körül, akik az államon élősködnek. Akik cinikusan hazudoznak, élvezik a korlátlan hatalmat, az ingyen pénzt, s legyőzhetetlennek képzelik a vezért, akit mindenben támogatnak. Ahol minden más ember ellenség és ügynök, Soros-katona. Ezek viszik katasztrófába az országokat, és nem a liberálisok erkölcstelensége, aminél csak a vallásos képmutatók erkölcstelensége nagyobb.
Izraelnek most elrettentő csapást kell mérnie a Hamaszra és támogatóikra, különben az iszlám terroristák bátorítást kapnak nemcsak a Közel-Keleten, hanem a világ minden pontján. Utána pedig szembe kell nézniük Netanjahu rombolásával, az izraeli fasizmus kísérletének abszurd voltával és súlyos következményeivel.
Az illiberális populizmus tette ezt lehetővé, nem lehet, hogy még hasznot is húzzon belőle.
Tüntetést tartott a Párbeszéd Szigetszentmiklósra az „életveszélyes akkugyárak ellen”, miután a két halálos áldozatot követelő tavaszi baleset után ismét tűz ütött ki a helyi SangEel üzemben. A párt itt bejelentette azt is, hogy országos aláírásgyűjtésbe kezdett annak érdekében, hogy ne épüljön több akkumulátor gyár Magyarországon.
Jávor Benedek a Párbeszéd Zöldek Európai Parlamenti választási listavezetője elmondta, két héttel ezelőtt a szigetszentmiklósi SungEel akkumulátor bontó üzemében őjabb baleset történt, amikor tűz ütött ki a gyárban. Jávor elmondta, hogy ez nem az első eset volt, és tart tőle, hogy nem az utolsó, amikor ebben a gyárban üzemzavar történt.
Tavasszal halálos áldozatai is voltak egy robbanásnak az üzemben.
A politikus szerint ez azt támasztja alá, hogy a SungEel által is képviselt gyártípusok nem felelnek meg az elemi elvárásoknak sem. Folyamatos balesetveszélyt és szennyezési kockázatokat hordoznak magukban, ami miatt nem csoda, hogy a környékbeli lakosok aggodalommal figyelik a gyárat.
„Ami itt történik Szigetszentmiklóson az messze nem csak helyi probléma, hanem országos probléma. A kormány egy erőltetett akkumulátoripari programot valósít meg Magyarországon, fittyet hányva a figyelmeztetésekre, a józan észre és a környezeti korlátokra.”
A Magyar Tudományos Akadémia Fenntartható Fejlődés Bizottsága a napokban publikálta az állásfoglalását a magyar akkumulátoripari elképzelésekről, amiben Jávor szerint ugyanazokat az aggodalmakat emelték ki, amiket ők is évek óta ismételnek: nem lehet a környezeti korlátok és a helyiek érdekeinek figyelembe vétele nélkül ilyen beruházásokat létesíteni.
„A kormány úgy kíván Magyarországból akkumulátor nagyhatalmat csinálni hogy nem áll rendelkezésre az ehhez szükséges vízkészlet, energia és munkaerő, hogy nem kérdezik meg az ország lakosságát, de még azokat sem, akik a gyárak közvetlen közelében élnek.”
A magyar kormány akkumulátoripari startégiája Jávor szerint jogszerűtlen is, mivel azt úgy fogadták el, hogy nem fogadták el a jogszabályban előírt vizsgálatokat. Úgy ugrasztották bele az országot a programba, hogy senki sem tudja milyen következményei lesznek.
A minimális feltétele az ilyen beruházásoknak az lenne, hogy a magyar államt képviselő hatóságok azokat szigorúan és rendszeresen ellenőrizzék. De a magyar kormány szisztematikusan leépítette az ehhez szükséges rendszereket.
„Ezért a gyárak engedményekkel teli engedélyeket kapnak, amiket még így sem tartanak be, mert tudják, hogy nem fogják őket ellenőrizni”
-mondta el Jávor. Példaként hozta a gödi Samsung gyárat ami 5 éve megfelelő engedély nélkül működik. Probléma a politikus szerint az is, hogyha mégis történik ellenőrzés, akkor csupán néhány millió forintos bírságokat szabnak ki, amik a több milliárdos bevételű cégek számára nem jelent tényleges büntetést.
Ezek a cégek tudják, hogy úgy zsákmányolhatják ki a természetet és a munkavállalókat Magyarországon, hogy a következményekkel nem kell szembenézniük...
