Szerintem ideje volna annak, hogy a magyar ellenzéki pártok egyes képviselői végre elkezdjenek gondolkodni. Ez az Erasmus-történet a maga összetettségében nagyon is alkalmas volna az elmemunka beindítására. Az Európai Bizottság döntése nem csak a hallgatókat sújtja a csereprogramok leállításával (Erasmus), hanem az egyetemeket is (Horizont), amelyeket ezáltal sok tízmilliós pályázati lehetőségektől fosztottak meg.
Mindez rossz? Nagyon rossz, egyenesen katasztrofális.
Csakhogy!
Az EU továbbra sem fog tankokkal bevonulni az országba, nem fogja „testvéri segítségnyújtás” címén szétlőni a fővárost, s nem fog a Corvin közben vagy a Széna téren heves és elkeseredett harcokat előidézni. Az ellenzék a lehető legnagyobb hibát követi el akkor, amikor akarva-akaratlan (de inkább akarva) átveszi a velejéig hazug fideszes narratívát, s most magyarság-versenyben próbál beelőzni: igen, nagyon rossz azoknak az alapítványi egyetemekre beiratkozott diákoknak, akik mostantól nem vehetnek részt az Erasmus csereprogramjában, de talán nem kellett volna hagyni és elfogadni azt, hogy a kizárólagos politikai érdekektől vezérelve átlátszó, korrupt és a tisztességtelenség minden létező formájával kibélelt alapítványi formába izmozzhassa át a kiszemelt egyetemeket a mi bölcs pártunk és kormányunk. Csak halkan mondom: volt példa az ellenállásra, úgy hívták, hogy Freeszfe: oktatók és hallgatók közös, a személyes, a privát egzisztenciális félelmeken a köz érdekében példamutató bátorsággal és elszántsággal túllépő tiltakozás-sorozat, csak éppen a többiek, a gyáván hallgató Rektori Konferenciától az összes többi érintett egyetemig mindannyian eltartott kisujjal, s elegáns távolságtartással, kényelmes fotelből szemlélték az eseményeket, a szolidaritás jeleként pazar elméleti megbeszélést folytatva egy-egy baráti társaság familiáris félhomályában.
Lehet tehát felháborodottan az EB döntését bírálni, a nagy magyar-nemzeti oldal rozzant vádjaira válaszként, mintegy bizonyítandó, hogy az ellenzék is magyar, s a magyar diákok érdekeiért kiáll, nehogy megint és újfent és naponta hatszázszor, hanem érjük el, hogy mostantól naponta csak ötszázkilencvenhétszer üvöltsék ránk leépült, szellem- és intellektus nélküli, ám remekül kifundált repetitív aljasságaikat, hogy ezek nem magyarok, hogy háttérhatalom, hogy dollárbaloldal, hogy idegen szív, idegen érdekek, s lehet önkéntesen, saját erőből vinni a kötelet a kivégzésre, az akasztás úgyis megtörténik, csak éppen vicces lesz, hogy ezek még a kivégző eszközökről is maguk gondoskodtak.
És persze most panaszkodnak az érintett egyetemek, de hiszen van is okuk a panaszra: várhatóan nehezebb idők következnek. És most jönnek a jogvédők, a diákok jogaira kényesek, meg a saját egyetemeik anyagi helyzetéért aggódók, a bátrak, a hősök, akik mernek ellenállni az EB döntésének. Hülye EB!
Csakhogy!
Amikor jól érzékelhetően nehezebb idők következtek, akkor feszes vigyázzállásban várták a nehezebb időket: a totálisan átlátszó, ócska és persze időzített bombaként robbanásveszélyes alapítványosdi végső aláírási ceremóniáihoz maguk készítették oda a székeket, az asztalt, terítővel, virágos vázával és Bíró László József nagyszerű találmányát, a golyóstollakat. Meg sem hallották a legnagyobbak beszédeit, a célt, hogy a tudományt és az oktatást mostantól a „nemzeti” eszme hassa át (hogy micsoda???) az „internacionalista-globalista” eszmeiséggel szemben (hogy micsoda ???), s nem zavart senkit sem közülük az intézményes garanciák hiánya, az átláthatatlanság, a velejéig korrupt rendszer újabb szárba szökkenése, hogy totálisan inkompetens emberek kerülnek az egyetemi alapítványokba, teljhatalommal, közvetlenül bekötve a kormányhoz, az államigazgatáshoz, a fideszes önkormányzatokhoz, a fideszes rokoni, baráti és csókos körökhöz, hogy az egyetemeknek ebbe beleszólásuk sem lehetett, nekik a kuss jutott, cserébe a Karmelitából kinevezettek élethosszig tartó funkcióhoz jutottak, igazi, hamisítatlan politikai komisszárokként, 1-1,5 milliós fizetéskiegészítéssel.
Ámen!
Ez senkit nem zavart. Közben mindenki arról beszélt, hogy ez a rohadt Európai Unió elfordítja a fejét, semmit sem tesz, tizenkét éve lélegeztetőgépen tartja az Orbán-rezsimet, pénzeli a maffiaállamot, meg német autóipar, meg olcsó munkaerő, meg rabszolgapiac, meg így, meg úgy. És Merkel! És ez mind igaz volt, sajnos teljes mértékben. Most meg történni látszik végre valami, igen, fáj, ahogy fáj a köröm alá behatoló tüske, de fáj annak eltávolítása is. Most mindenki a maga bibijét emeli az égnek, s jajkiáltások közepette obégatja: nem, ezt nem lehet, mert ez fáj, de nagyon! És a Fidesszel vállvetve azonnal fegyverbe a közös ellenség, az Európai Bizottság ellenében, ahol ezt a csúnyaságot voltak képesek megtenni. Velünk. Pedig nekünk lenne sok jó ötletünk: igaz, eddig ezekből egy sem jött be, s a tehenek vígan döglenek továbbra is.
S ahogy emlékeim szerint simán és ellenállás nélkül átmehetett az alapítványi forma messziről bűzlő pokoli bugyra, ugyanúgy nem emlékszem arra, hogy például a közoktatásban részt vevő tanárok és diákok tüntetésein, megmozdulásain oly nagyon képviseltették volna magukat az egyetemek, az oktatók és a hallgatók, s az erasmusos jogvédő harcosok. Pedig ott is a diákokról volt szó: oké, nem az Erasmus csereprogramjával külföldre utazókról, hanem „csak” azokról, akiknek jövője épp az általános iskolákban és a gimnáziumokban csesződik el véglegesen, akiket már az általános iskola első osztályában megfosztanak minden lehetőségtől a felzárkózásra, hogy ezzel egy életre esély és sors nélkülivé váljanak, akiket nem a nagy nemzetközi munkaerőpiacokon zajló versenyekre készítenek elő, tudásból, értelemből, korszerű felkészültségből, önálló, autonóm gondolkodásból, vitakészségből, hanem hittanból, erkölcstanból, testnevelésből és lojalitásból, leginkább a hazai cselédpiacot szem előtt tartva.
És akadnak, akik most azzal állnak elő, hogy minden jó lesz, minden szép lesz és példaértékű, mert megvan a megoldás: az alapítványi kuratóriumokból vonják vissza a minisztereket, államtitkárokat, kormánybiztosokat, polgármestereket, s ezzel minden hófehérré és átlátszóvá bír majd magasztosulni.
Hát egy nagy lófaszt!
Semmi sem magasztosul sehová, inkább még koszosabb, még büdösebb, még alpáribb lesz minden: hiszen ott maradnak azok, akik ezer szállal kötődnek a Fideszhez, nem miniszterek ők, de Lévai Anikó barátnői, a Tiborcz-tulajdonolta bank vezérigazgatói és így tovább, és így tovább, akik nagyon, de piszkosul, de marhára bizonyítani kívánnak, hisz bizonyítaniuk kell, ez a dolguk, ez a kötelességük, ezért kapják az obsitot, az egész még koszhadtabb lesz, de kényelmesen hátradőlhetünk, mert megoldottunk mindent, s nem csak az EU-t, de még magunkat is sikeresen átvertük!
Vivát!
És mi változott? Semmi. A mocsok megmaradt, a rendszer ugyanúgy átláthatatlan, változatlanul nincsenek összeférhetetlenségi szabályok, nincs egyetemi vétójog, nincsenek intézményes garanciák, az alapítványokban továbbra is élethossziglan üldögélhetnek a rendszer- párt- és kormányhű fidesznyikek, sub specie aeternitatis, a politikai idea változatlan, éljen és virágozzék a nemzeti eszméjű oktatás és tudomány, szemben az internacionalista-globalista eszmeiséggel, senkinek nem fáj semmi, ne is fájjon, arra érzékenyek vagyunk, mindenkinek a maga körömalja, egyre nagyobb a gyűlés, a furunkulus, sebaj, sose halunk meg, mit nekem te zordon, és az EB végre szokja meg és tanulja meg, milyen az a hamisítatlan, utánozhatatlan, sokszáz éves Magyar-vándor.
.jpeg)
