Szerző: KARDOS ANDRÁS
2023.04.19.
Hallgatom a Klubrádióban Réz Andrást és Fodor Gábort, mindketten liberálisnak vallják magukat és arról értekeznek, hogy miért van szükség dialógusra, párbeszédre a két oldal között, illetve, hogy megértés és dialógus nélkül soha nem lesz itt megbékélés és árokbetemetés. Meg kell értenünk a másik eszméit, érveit, vitatkoznunk kell, és a dialógusból lesz csak érvényes „közös igazság”, „nemzeti minimum”, effélék.
Jól hangzik ez, olyan plurális, demokratikus, nyitott magatartásra utal, ahhoz képest, hogy az influenszer kollegák egy másik, nem kevésbé népes csoportja permanensen gyalázza a liberális értelmiséget, mondjuk Hont és Schiffer szaktársak „mindenek felett álló” típusára gondolunk, no, szóval, hozzájuk képest Réz és Fodor „mindenkivel beszélgetek” típusa látszatra maga a pluralizmus és az egyenlő felek közötti vita megtestesítője.
Ami közös mind a két típusban az a „mindenhova bemegyek, ahol le lehet ülni” gesztusa. ATV, Hír TV, köztévé, Klubtádió, Spirit bárhova. Üres szék mindenütt van.
A probléma ott kezdődik, hogy Réz és Fodor úgy csinálnak mintha lehetséges volna egy valóságos vita egy diktatúrában. Most nem arról beszélünk, hogy ők, fenntartandó a vita és párbeszéd látszatát, sokkal megengedőbbek a Fidesz által képviselt „eszmékkel” szemben mondjuk a Hír TV-ben, mint a Klubrádióban, hanem arról, hogy részvételükkel ezeken az álvitákon legitimálnak egy diktatúrát, azt a benyomást keltik szegény nézőben vagy hallgatóban, hogy van dialógus, méghozzá egyenlő felek között.
Márpedig itt nincsenek „felek”, még negyedek sem, pláne nem egyenlőek. Beszéljünk magyarul: az orbáni diktatúra propagandasztárjai réges-rég felmondták minden dialógus, no, pláne a demokratikus dialógus lehetőségfeltételeit. Ők ülnek a hatalom berkein belül, mindenki más kívül és lent van, egyenlőségről szó nincs tehát, sem vitáról, sem párbeszédről. Ámde a Réz- és Fodor-típusú értelmiségiek, angyali naivságot mutatva, megteszik azt a szívességet Orbánéknak, hogy elbábozzák velük a szólásszabadság, a szabad vita látszatát. Békésen gurguláznak a kormány tévéjében, mintha nem tudnák azt, amit mindenki tud: egy olyan világban, ahol a hatalom kirekeszti a nemzetből az ország egyik felét, ahol a hatalom hazaárulónak tekinti azokat, akik nem fogadják el a kormány és a maffiaállam álságos működésmódját, nos egy ilyen világban tényleges párbeszéd nincs.
A másik típusú, a „mindenki fölött vagyok” álláspont képviselői nem kevésbé kártékonyak, mert a liberálisok elleni gyűlöletük okán sokkal engedékenyebbek a diktatúrával ők is, ám mégis, annyiban velük egyszerűbb, hogy ők nem verik át a nézőt: ők megmondják, amit éreznek és gondolnak, más kérdés, hogy ez a „pártatlan objektivitás” az ő egojuknak biztosan, de az igazságnak biztosan nem használ.
És mégsem lényegtelen, hogy ők, a maguk ellenszenves módján ugyan, de mégis őszintébbek, mint a vitakultúra azon, magukat liberálisnak érző „fenntartói”, akik pontosan tudják, hogy egy önkényuralomban a szabadság illúzióját legitimálják.
Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért álságos úgy tenni, mintha egyenlő felek vitája, azaz az „uralommentes kommunikáció” (Habermas) lehetséges volna, idézzük fel a liberális demokrácia és a maffiaállam működési elveinek alapvető ellentétességét. Magyar és Madlovics legújabb könyvében (Kis posztkommunista rendszerhatározó) olvashatjuk:
„Egy liberális demokráciában joguralom van, ami a törvény előtti és utáni egyenlőség elvén nyugszik. Egy maffiaállamban a jog uralmát felváltja az uralom joga: a törvény előtti egyenlőség mellett megjelenik a törvény utáni egyenlőtlenség. De jure, a formális intézmények szintjén minden ember egyenlő, s ennek megfelelően egyenlő bánásmódban is kéne a törvények szerint részesülnie; de facto viszont az informális szabályok és utasítások mentén történő politikailag szelektív jogalkalmazás a jellemző, amely különbözőféleképpen kezel barátot és ellenséget, behódolt és be nem hódolt gazdasági szereplőt, politikai szövetségest és riválist. A politikai, a patronális (függési) és a lojalitási státusz jelenti a patronális autokrácia törvényalkalmazását vezérlő informális normák alapját.”
Pontosan erről, az informális normák alapjáról van szó. A nyilvánosság populista és propaganda gépezete kisajátította a köz nyelvét, kisajátította a „nemzeti érdek” és minden egyéb alaphívószó használati körét, így a demokratikus vitát is megszüntette, és helyette a látszatvitát, a demokrácia spektákulumát adatja elő, amihez kétség kívül jól jönnek az önkéntes „liberális” vagy „baloldali” „vitapartnerek”, és a minden árok felett lebegő influenszerek. Azt a benyomást keltik, mintha valóban lehetséges volna érdembeli vita a hatalom képviselőivel, holott a patronális autokrácia világában a média a csúcspatrónus érdekeinek közvetlen kiszolgálója. Vagy, mint azt a látszat birodalma megkívánja, bizonyos médiumok közvetetten képviselik ugyanezt.
Mindezek okából itt demokratikus, nyílt, érvelésalapú, valóságos vita nem lehetséges. A hatalom nem véleményeket, no, pláne nem világnézetet képvisel, hanem paneleket alkalmaz hatalmi érdeke szolgálatában, míg a jámbor „másik oldali vitapartner” pedig eljátssza, hogy „fontos megismernünk egymás érvelését, fontos a párbeszéd.”
Csak nehogy az általuk hitt „párbeszéd” „perbeszéddé” alakuljon az idők során.
