Szerző: Éber Márk Áron
2017.03.27.
Máriási Dóra és Vida Katalin írása (eredeti megjelenése: Imágó, 2015. 3. szám) szerint a főáramú pszichológia egy olyan, önmagát természettudományként elismertetni kívánó szaktudomány, amely semlegességet, ideológiamentességet, tisztán tudományos alapokon álló objektivitást, szakmai pártatlanságot és hűvös szakértelmet ígér.
„Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát »egyéninek« tekintsünk, amely valójában milliókat érint.” (Kritikai pszichológiát!)
Mi a pszichológia és pszichoterápia feladata? – teszik fel a kérdést. Talán az, hogy segítsen a „problémás egyénnek” minél jobban igazodnia környezetéhez? (Ahhoz, amely – legalább részben – problémáit okozza?) Vagy az, hogy segítsen felismerni „problémájuk” társas-társadalmi (netán rendszerszintű) forrását? Ráadásul olyan módon segítse őket saját erejük és képességeik újbóli birtokbavételére (empowerment és enablement), hogy azzal a problémát legalább részben létrehozó társas környezetük átalakításához járulnak hozzá?
Mi a „pszichés probléma” forrása és ki vagy mi tehet róla? – végső soron ez a fő kérdés. A főáramú pszichológia az által, hogy hajlik a problémák individualizálására (az egyénekben keresésére és „megtalálására”), valamint az által, hogy mindezt a hűvös és megfellebbezhetetlen (mert tudományként elfogadtatott) szakértelem erejével teszi, óhatatlanul azt üzeni a kliensének: veled van a baj, benned van a hiba.
Akaratlanul ugyan, de ezt a benyomást hozza létre minden olyan értelmezési keretben gondolkodó (s e szempontból a főáramhoz sorolható) pszichológiai kezdeményezés és iskola, amely eltekint a problematizált psziché társas közegétől s amely esszencializálja a lelket a helyett, hogy azt mindenkor társas kapcsolatok dinamikájában élet-, család- és társadalomtörténetileg formálódóként fogná fel (azaz relacionálná). Amely nem veszi kellő mértékben figyelembe a szóban forgó egyén aktuális helyzetét és életútját a társas-társadalmi erőtérben, azaz a hatalom, a tudás, a vagyon, az érdekérvényesítés egyenlőtlen viszonyai között. Amely tehát nem látja kellő mélységben és részletességgel, hogy az önfejlesztéshez, önkibontakoztatáshoz, önmegvalósításhoz milyen társas erőforrásai állnak a „problémás pszichéjű” egyén rendelkezésére.
A kritikai pszichológia válasza világos: a hiba nem az Ön készülékében van! A pszichológiának olyan szakmává kell válnia – üzenik a szerzők –, amelynek szemlélete a lehető legtermészetesebb módon helyezi vissza a „problémás lelket” abba az összefüggésbe, amelyben az olyanná vált, amilyenné éppen vált. A pszichológiának így reflektálnia kell arra, hogy működése gyakran akaratlanul is hibáztatja az egyént és felmenti annak környezetét (tágabb értelemben: igazol egy egyenlőtlen és igazságtalan rendszert). De reflektálnia kell arra is – vélik –, hogy a középosztályra és az annál is jobb módúakra szabott terápiás gyakorlataival eleve lemond az e terápiához hozzá nem férő alsóbb osztályokhoz tartozókról. Reflektálnia kell arra is – üzeni Máriási Dóra és Vida Katalin –, hogy nincsenek univerzális elméletek, az emberi helyzetek sokfélesége rugalmas megismerési és terápiás eszközöket igényel...
