Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.03.01.
Aztán, amikor átkerült a hvg-re, már én is jobban értettem ezt az egészet, megértettem, hogy a nyilvánosság ezzel jár, és megtanultam magamban is kezelni ezt. Szóval, vállaltam a kommenteket is. Egy darabig mentek ezek a blognál is, aztán áttevődött a facebookra, a megosztásokhoz a véleménynyilvánítás. Ma ez a legnagyobb színtér a viszonyulások kihangosítására.
Aztán, ami korábban nem volt jellemző, a kommentek újabb területet is beemeltek, a politikát, és alkalmassá vált az egész nemcsak a cigányság és az én munkám iránti véleménynyilvánításra, hanem a téma politikai megközelítésére is, amiben ki-ki viszonyulása, tapasztalata és saját értékrendje szerint vesz részt. Én meg hiába szeretném ezt az egészet szakpolitikia szinten kezelni, ma ezt nem lehet. Két oldal van, szemben egymással, közös pont nincs. Csak közös probléma van, ami mindannyiunké, de ezt nem egyforma értelmezésben látjuk.
Az első időben bátran írtam konkrét személyekről is. Bár nálam a blog leginkább szemléletformálási céllal íródott és íródik ma is, de arra is hamar rájöttem, hogy a nyilvánosság sok mindenre eszköz lehet. Nyomásgyakorlásra is, meg krízishelyzetben is, ha valamire nem volt megoldás. A blog egyre olvasottabb lett, itt is, ahol a munkát végzem, és felismerte magát gyakran az, akiről írtam, még akkor is, ha sem nevet, sem települést nem írtam oda.
Ez konfliktusokat is hozott, óvatosan kerestem az arányt, mert sosem mélyebbre akartam ásni a problémát, hanem megoldani. Az intézményrendszerrel talán ezt már megtaláltam, amihez persze még sok minden más is kellett. Egyedül csak az egyház az, ahol még mindig úgy érzem, nincs más út, csak a nyilvánosság, mert a szegregáló hatás még mindig változatlan, nincs konszenzus, és nem tudok úgy tenni, mintha a probléma nem létezne.
A családokkal is óvatosabb lettem, már a GDPR előtt is. Mert sokszor előfordult, hogy egy-egy történet annyira megérintett embereket, hogy tömegével küldtek adományt annak, akiről a blog szólt. És nagyon nehéz volt ezt képviselni a közösségben, hogy ő miért kap annyi segítséget, míg más alig. Aztán védenem is kellett őket. Eleinte még csak egymástól. Mert ha felismerték, kiről szól, könnyen gúnyolták egymást, vagy éppen irigykedtek a másikra. Meg néha a médiától is, akik között sok olyan újságíró is van, akinek csak a kattintás számít, és a felelősség a másik ember iránt minimális.
Aztán, ahogy változott a körülöttünk levő világ, és felfokozódott a gyűlölet is, újabb tétel jelent meg, amit át kellett gondolnom. A választások idején pl. mikor annyian őket hibáztatták, meg persze minket, segítőket is, hogy a nyomorúságban élők miért a most regnálók mellé húzták az x-et. A gyűlölet, sajnos minden oldalról egyre fokozódott, és ez így van most is.
Már nem tehetem meg, hogy őszintén írjak minden esetről, tendenciáról, mert úgy érzem, kevés a hangom ahhoz, hogy meggyőzzem a gyűlölködőket, elnyomja a sztereotípiák mentén ítélkező, mindent az egyén oldaláról közelítő, vádló és nagyon hangos viszonyulás. Túl sok erő áll most azokkal szemben, akik a nyugalomra, és alázatra intenek, és erősebbek, hangosabbak, mint mi. Ezért megtartottam magamban azokat a leírásokat, amelyek agresszív, vagy éppen felelőtlen, esetleg a bűnözésbe vezető eseteket mutatták be. Miközben pontosan tudtam, rosszat teszek ezzel. Mert el kellene mondanom, ami történik, mindent. Talán akkor jobban értenék azok is, mennyire veszélyes ez, akik felelőtlenül hergelik tovább az embereket.
Miért lenne fontos pontos képet látni, és azt megfelelően értelmezni? Két ok miatt is. Egyrészt, mert ha nem tudunk az összes problémáról, akkor megmaradhatunk abban a rózsaszín ködben, amiben azt hiszem, sokan vannak ma: hogy könnyen kezelhető problémahalmaz ez az egész. Kulturális megközelítés kell, meg lehetőségnyújtás, és minden megváltozik. Miközben ez nem így van, a generációkon át rögzülő, folyamatosan változó, de nem az integráció irányába mutató szocializáció olyan akadályokat gördít elénk, amit azok, akik nem tapasztalják meg a saját bőrükön, el sem tudnak képzelni. A mi eredményeink mögött is napi harc van. Most a legtöbb pl. azzal, hogy a részvételi demokráciához szükséges lenne némi tudás is, hogy ne a manipuláció áldozatai legyenek.
A másik ok, hogy rájuk is hat, ha nem hangosítok ki eseteket. Úgy élik meg, hogy akkor az nem is probléma. Mert korábban írtam sokszor a konfliktusainkról, amit most nem teszek meg. Mivel ők nem érzékelnek az országban elhatalmasodó gyűlöletkeltésből semmit, nem értik, miért nem írok a velük történtekről, és azt gondolják, nem érdekes, ami történt. Még azt is gondolják páran, hogy félek, ezért nem írok róla, ami megint erősíti azt a hitet bennük, hogy az ő álláspontjuk igaz, nekünk úgy kellene tenni mindent, ahogy az egy szűk csoport érdekeinek megfelel, és ettől még hangosabbak, támadóbbak lesznek.
“Az a baj, hogy bevéded őket!”-mondta nekem valaki a múltkor. Igen, bevédem, mit tehetnék mást? Ha a közvélemény egy kalap alá veszi, és egyöntetűen elítéli a cigányokat, akkor legalább én ne adjak muníciót ehhez. Hiszen nem minden cigány agresszív, és mindenkit legyűrni akaró. Csak van közöttük olyan is. Mint ahogy a nem cigányok között is.
Most, ebben a minket támadó helyzetben, ami zajlik, az élő videózás a hergelés színtere. A legtöbbet letörlik pár nap múlva, de mi lementettük, mert ki tudja, talán egyszer, ha tudjuk szembesíteni őket azzal, amiket mondtak, írtak, közelebb kerülhetünk a megoldáshoz is. És talán egyszer megtudjuk azt is, ki, és miért szállt bele ebbe kívülről, manipulálva őket, ellenünk. Nem árt, ha marad erre is bizonyítékunk. Ha megmutatnám ezeket a videókat a nyilvánosságnak, csak a gyűlöletkeltéshez adnék muníciót. Mert tényleg rémesek. És ezt nem tehetem. Így is nagyon rossz hatása van a környéken, mert az ismerőseik, rokonaik látták, hiszen sok településen dolgozunk, és érezhetően növekszik az elítélő hang közöttük is. Persze ugyanúgy működik itt is, mint nagyban: az összes cigány iránt, akik e településen élnek. Miközben csak pár családról van szó. Csak ők a hangosabbak.
Nem tudom, hogy lehetne ezt jobban csinálni. Akkor is rosszat teszek, ha elhallgatom, akkor is, ha kihangosítom. Csak azt mérlegelhetem, mivel ártok kevesebbet. És ez sem egyszerű döntés.
A héten egy előadáson azt kérdezték tőlem, hogyan vélekednek a cigányok a nem cigányokról. Azt mondtam, ugyanannyi előítélettel, mint amit kapnak. Részükről ugyanannyi az előítélet, a sztereotípia, és sajnos a gyűlölet is. Nemcsak nálunk, hanem máshol is előforduló vád, hogy mi, nem cigányok vagyunk a hibásak azért, ahogy ők élnek, nem segítünk eleget, nem ismerjük el az ő kultúrájukat, és mi lopjuk el az felemelkedésükre nyújtott támogatásokat. Ugyanolyan általánosító sztereotípiák…
Csak azt nem tudom, hogy lesz ebből valaha integráció. Hogy az inklúzióról ne is beszéljek.
