Szerző: SCHARLE ÁGOTA
2020.04.24.
Miért nem elég a munkahelyeket menteni?
Az április 20-ig bejelentett válságkezelő intézkedések elsősorban a meglévő munkahelyek megmentését célozták (bár messze nem a kellő intenzitással, ahogy azt már mások megírták, például itt és itt). A vásárlóik nagy részét elvesztő kisvállalkozók, a szolgáltató- és kulturális szektorban dolgozó szabadúszók jó esetben (ha nem maradtak le a listáról) adókedvezményt kapnak, kieső jövedelmüket nem pótolja az állam. A munkájukat elvesztett álláskeresőknek legfeljebb 3 hónapig jár támogatás, a közmunkáról is hazaküldött legszegényebbeknek havi 28 500 forintból kell kihúzni a válság végéig.
A szolidaritás erkölcsi parancsa mellett (amit baloldaliként, keresztényként vagy felvilágosult európaiként is követendőnek tarthatunk) számos pragmatikus érv is szól a bajba jutott emberek és családjaik megsegítése mellett. Az első, hogy a nekik adott forintok szinte biztosan a hazai fogyasztást növelik (azaz hazai kereskedők és nagyrészt hazai termelők és szolgáltatók túléléséhez járulnak hozzá), és nem a megtakarítást vagy a külföldi fogyasztást. A második, hogy ezzel a segítséggel olyan személyes és családi kríziseket lehet megelőzni, amelyeknek a kezelése később már lehetetlen (öngyilkosság, válás) vagy sokkal többe kerülne (családon belüli erőszak, depresszió, más betegségek, lakhatás elvesztése, vagyontárgyak eladása használati érték alatt).
A harmadik érv kevésbé könnyen megragadható, de nem lebecsülendő. A gazdaság olajozott működése ugyanis nemcsak fizikai vagy pénzügyi tényezőkön, hanem információkon és a szereplők közötti kapcsolatokon is múlik: amikor a sarki boltos lehúzza a rolót, a rajziskola becsukja a kapuját, vagy a gyár kénytelen elbocsátani a tapasztalt műszakvezetőt is, akkor információk és kapcsolatok vesznek el, és apad a bizalmi tőke. Ezek a veszteségek nagyrészt maradandóak, ha új cég lép a régi helyébe, vagy másutt talál végül munkát a dolgozó, az újrainduláskor nem állnak helyre automatikusan: a felhalmozott információ- és tudástőke egy része végleg elvész. Amit a műszakvezető tudott arról, hogy hogyan lehet a csapatának egyes tagjait motiválni, az egy másik gyárban vagy másik csapatban már nem ér annyit.
Az április 20-ig bejelentett válságkezelő intézkedések elsősorban a meglévő munkahelyek megmentését célozták (bár messze nem a kellő intenzitással, ahogy azt már mások megírták, például itt és itt). A vásárlóik nagy részét elvesztő kisvállalkozók, a szolgáltató- és kulturális szektorban dolgozó szabadúszók jó esetben (ha nem maradtak le a listáról) adókedvezményt kapnak, kieső jövedelmüket nem pótolja az állam. A munkájukat elvesztett álláskeresőknek legfeljebb 3 hónapig jár támogatás, a közmunkáról is hazaküldött legszegényebbeknek havi 28 500 forintból kell kihúzni a válság végéig.
A szolidaritás erkölcsi parancsa mellett (amit baloldaliként, keresztényként vagy felvilágosult európaiként is követendőnek tarthatunk) számos pragmatikus érv is szól a bajba jutott emberek és családjaik megsegítése mellett. Az első, hogy a nekik adott forintok szinte biztosan a hazai fogyasztást növelik (azaz hazai kereskedők és nagyrészt hazai termelők és szolgáltatók túléléséhez járulnak hozzá), és nem a megtakarítást vagy a külföldi fogyasztást. A második, hogy ezzel a segítséggel olyan személyes és családi kríziseket lehet megelőzni, amelyeknek a kezelése később már lehetetlen (öngyilkosság, válás) vagy sokkal többe kerülne (családon belüli erőszak, depresszió, más betegségek, lakhatás elvesztése, vagyontárgyak eladása használati érték alatt).
A harmadik érv kevésbé könnyen megragadható, de nem lebecsülendő. A gazdaság olajozott működése ugyanis nemcsak fizikai vagy pénzügyi tényezőkön, hanem információkon és a szereplők közötti kapcsolatokon is múlik: amikor a sarki boltos lehúzza a rolót, a rajziskola becsukja a kapuját, vagy a gyár kénytelen elbocsátani a tapasztalt műszakvezetőt is, akkor információk és kapcsolatok vesznek el, és apad a bizalmi tőke. Ezek a veszteségek nagyrészt maradandóak, ha új cég lép a régi helyébe, vagy másutt talál végül munkát a dolgozó, az újrainduláskor nem állnak helyre automatikusan: a felhalmozott információ- és tudástőke egy része végleg elvész. Amit a műszakvezető tudott arról, hogy hogyan lehet a csapatának egyes tagjait motiválni, az egy másik gyárban vagy másik csapatban már nem ér annyit.
Kit kell támogatni és mivel?
A válságokat többnyire a gazdaság rossz működése idézi elő, vagy egy olyan külső körülmény megváltozása (például az olajárak emelkedése) amihez muszáj alkalmazkodni. Ilyen helyzetben nem feltétlenül jó minden munkahelyet megmenteni, sőt, felgyorsíthatja a kilábalást, ha a hatékonyabbak, az alkalmazkodóképesebbek maradnak talpon (bár az álláskeresők mentése ilyenkor is indokolt). A mostani válság azonban nem ilyen: a hatékonyság vagy az előrelátás nem menti ki azokat a cégeket, vállalkozókat és munkavállalókat, akiket most közvetlenül érint a járvány és a megfékezésére hozott intézkedések. Ilyen helyzetben nem működnek az érdemesség megállapítására szokásosan alkalmazott mutatók: így például nem sokat mond egy cég hatékonyságáról, hogy 20 vagy 40 százalékkal csökkent a termelése. Ezért nem érdemes szűkre szabni a megmentendők körét sem...
